Szerdára szabit vettem ki.  Húzós hónapok vannak mögöttem, de az előttem álló időszakra tekintve legalább ennyire feszes lesz a tempó. Kell a leállás, kell egy kis törés a feladatokkal teli napok közt, kell két mély lélegzet, egy kicsi a másból.

Én a szabiban a szabadnap előtti koraestét szeretem a legjobban. Ma is volt rohanás, úton voltam kora reggeltől, vártam a lelassulást, a játékot az udvaron  a kéthónapos labradorral és a gyerekkel. A nagy kézilabdaedzésen van, lesz egy kis idő csak úgy lenni.

Volt. Konkrétan a felsőm cseréjéig jutottam, amikor éktelen ordítást hallottam az udvarról. A kisebbik volt az. A hangjából ítélve rögtön tudtam, nagy a baj. Nem egy sírós gyerek. Eszeveszetten futottam ki a házból, cipő nélkül, át az udvaron, amikor is megláttam a teljesen véres arcú, fájdalmasan nyerítő gyereket.  A két tenyerébe folyt a vére. Folyt. A perc töredéke, amikor nyerítenél, de nem lehet, elfutnál, de nem szabad, eltakarnád a szemed, pedig oda kell nézned... borzasztó. Jelen lenni, az erősen vérző sebeket egy ezredmásodpercnyi idő alatt felmérni. Egy a szeme felett, mély, sebészet, egy az orrán, detto. Összeszorítja a szemét. Rettegve de határozottan szétnyitni azt, hogy a szemgolyója egyben van-e.  Egyben volt.

Néhány napja ünnepeltük a NŐNAPOT.  Nekem, aki egy elsősorban nőknek és nőkből formálódó közösségét alakítgat, különösen fontos ez a nap.

Nem volt ez mindig így. Számomra is csupán egy volt ez  a többi nap közül.Mára ez már az én ünnepem is, s összefüggésben van ez azzal, ahogy magát a nőiességemet élem meg. Mert már megélem. Szeretek nő lenni, büszke vagyok rá.

Szeretem a női lét  energiáit és ezen a ponton nem azokra gondolok, amelyeket elsőként társítanak vele.  Hiszek benne, hogy a női erő összetart, sebeket gyógyít, ellenfeleket békít, előre viszi a világot. Tanít, segít, ösztönöz, példát mutat. Változásokra sarkall, átrendezi a világ energiát és nem úgy, hogy férfi vehemenciával indul a harcba, hanem úgy, hogy a saját ősi, teremtő erejét kamatoztatja.

Tegnap este Alistánra érkeztünk Ivetával, hogy ott is beszéljünk a könyvünkről, és az anyasággal, a nőiességgel kapcsolatos gondolatainkról. Sokadik állomása ez az ,,Anyább" anyáknak, (amiért nagyon hálásak vagyunk) de minden helyszín maradandó, mindenhol akad egy arc, egy szó, amely emlékeztet később is milyen hangulat uralkodott a bemutató alatt. Nekem különösen érdekes találkozások ezek, mert szeretem fürkészni az emberek arcát, hiszen a mimikájuk többet mond ezer szónál. Ezért érdemes leginkább elindulni otthonról.

Lefekvéshez készülődtünk. Megvolt az esti rituálé, fura mód zökkenőmentesen zajlott, első szóra jött zuhanyozni, elég volt egy  mese, nem kért többet. Villanyoltás, puszi, kereszt, alvás.
Egyszercsak a vékony kis hangocskája megtöri a sötét szoba csendjét.
- Anya, ...
Na, vagy pisilni kell, vagy szomjas, szokás szerint.
-Tessék?
- Egyszer mindenki meghal?
- ...
Úgy zökkentett ki ez a kérdés a nap végi kényelemből, mint mikor a legédesebb álmodból keltenek erőszakkal és a kezeidben, lábaidban megfagy a vér.
Pár másodperc alatt végigfuttattam az agyamon néhány válaszlehetőséget. Melyik lenne a ,,legjobb"? Már ha van ilyen, mert bármilyen burkoltan, bárhogy csomagolva, az igazságot nem elhallgatva, nem ferdítve szeretnék neki válaszolni.