Üvegmécses

A jobb kezén karikkagyűrű. Fehér arany, egyszerű. Hosszú ujjai ápoltak. Az arca kisimult, alig lehet harminc, a teste szálkás, szép férfi. Megfoghatatlan érzés az arcán. mintha valami nagy titok tudója lenne. Nem bírok rájönni mit látok rajta, egyszerre nyugodt és zaklatott ember. Megkínál a frissen bontott gumicukorkájából, rámosolygok és elfogadom. Épp nyugalomban várok, türelmes óráim egyikét élvezem, a jelenben vagyok, nem nyomasztanak teendők.

 

Hozzám szól, félszeg mosollyal, és azt mondja, anyukája vonásait véli felfedezni bennem. Fejben kiszámolom, hány évesnek is gondolhat, ha az anyját látja bennem. Feltűnnek a választékos szavai. Hagyom, nyisson felém, kíváncsi vagyok én is rá, hamar mélyre jut, megáradnak a szavak belőle.

- Anyám egy hedonista volt. Élt. Olyan kisugárzása volt, hogy alig lehetett mellette levegőt kapni. Mindenki csodálta, aki csak egy szeletet is kapott a lelke mélységéből. Rengetegen vették körbe, rengeteg szép emberi kapcsolata volt. A temetése két órás volt, polgári szertartás, a szűk családon kívül a barátai mondtak még beszédet. Senki sem volt terjengős, de anyám sajátságos humorát mind megemlítette. Teljes nyugalomban ültünk egymás mellett órákon át, mi, a közösség, akiket maga köré gyűjtött. Mindannyian éreztük, hogy anyu szétosztotta a lelkét köztünk és most úgy megy el, hogy mégis itt marad. Máshogy ragyogott, mint az átlag, mondjuk nem is volt egy sablonember. Talán mégsem jó szó rá a hedonista. 

- Milyen szó illene rá?- kérdezem vissza, az előttem ülő férfi arcát kémlelem. Terapeuta vagyok, tudok úgy kérdezni, hogy a lélek megszólaljon. Ezt ő spontán megérezte és folytatja.

- Egy hedonista élvezi az életet és önmaga élményeire koncentrál, nem?

- Lehetséges, igen. Anyukája nem ilyen volt ?

- Anyu élt, teljesen, olyan volt mint egy tisztítótűz. Mindig az igazi mélységet kereste. A hedonistát képzelem ilyennek. Őt nem értették, sokszor kapott megvetést és gúnyt. Elítélték, mert senki mellett nem maradt meg, akiben nem volt elég szeretet. És ez megbocsáthatatlan a világunkban. A nő nem lép ki egynél többször, ha elköteleződik, azt húzni kell. Gyerek van, akkor duplán. De neki volt egy jelmondata: ahol rosszul bánnak vele, onnan elmegy.

-Tetszik, biztosan nagyon erős akarata volt.- reagálok a barna szemek történeteire, de úgy érzem, erre semmi szüksége, nekem csak hallgatnom kell.

- Nem értem, hogy volt bátorsága annyiszor újra hinni a szeretetben, annyi embert komolyan venni, jobban szeretni őket önmaguknál, a belső gyógyulásban reménykedni, aztán várni, hogy fejlődjenek, érezzenek, megéljenek egy jobb minőségű életet. Azt gondolom, így, hogy már vagy tíz éve nincs mellettem, már értem mi zajlott benne. Anyám minden újrakezdésnél megtapasztalta az igazi szeretetet reményét. Szeretett szeretni olyanokat, akiknek abból az elfogadó, megtartó összefonódásból kevés jutott. Néha kamaszként azt vágtam a fejéhez, hogy az egész világ belefér a lelkébe, de nekem mégsincs benne helyem. Igazságtalannak éreztem, és amikor ilyeneket mondtam, ő mosolygott és megpróbált megölelni. Nem engedtem, azokban az években nem bírtam őt befogadni. Miközben csak arra vágytam, mellette lehessek. Sokszor láttam, elhiszi nekem, jól vagyok és fordulhat kifelé, ahelyett, hogy engem látna. Ő pedig mindig talált olyat, akit menthetett. Csak a negyvenes évei közepére nyugodott le. Lassan koptak el mellőle a viharos személyek, egyre jobban éreztem, anyám elengedi a megtört lelkeket. Olyan volt mint egy nagyon lassan emelkedő léggömb. Tudod, hogy el fog szállni, tudod, hogy utána kellene nyúlni, de közben kíváncsi vagy merre viszi a levegő áramlata.

Elhagyta az apámat, a nevelőapámat, de nem gyűlöletből. Nem helyezett rájuk vívódást, ragaszkodást, lágyan engedte, hogy azok legyenek, akik szeretnének, amire a lelkük képes önmagától. Neki be kellett ismernie, sajátságos dinanikái vannak a léleknek és lejár a szavatossága a kapcsolatoknak is.

-Úgy tűnik az anyjára a konformista jelző biztosan nem húzható rá. Hogy viselte az élet változásait mellette?

- Anyám, minden is volt. A gyereke vagyok, engem biztonságosan szeretett, sosem engedett el, folyamatosan kísért. A felnőttekre viszont veszélyes volt. Beléjük látott, a patkányságukat is, a gyalázatot is érezte, a kicsinyességet és nem tudta megbocsátani, ha a másik szándékosan megalázott mást. Nekem nem volt másom, csak ő. Ha döntött, elment és sosem ment vissza. Belé állt a változásba, nekem csak simulnom kellett.

- Alkalmazkodni is nagy teher.

- Az volt.

Csend ült közénk. Látom kattognak az emlékek a fejében.

Kinézett az ablakon, nem könnyes a szeme. De talán már nem is kell, hogy az legyen. A vonat fékezni kezdett, rám nézett és megköszönte a beszélgetést, nem is érti, hogy jutott eszébe egy idegen nőnek ilyenekről beszélni. Sajnálja, ha terhelt, mondja, de én mosolygok. Köszönöm, hogy mesélt róla. 

A dizajner hátizsákját a hátára dobta, összekoccant benne két üvegmécses, tisztán hallottam azok tömött hangját, megértettem hova is megy a fiatalember. Amikor leszáll, visszanéz rám és intünk egymásnak. Fogalmam sincs ki lehet.