Két gyermek anyjaként is kereshetem a teljességet! PONT!

Pont felkiáltójel helyett. Kudarcaimon túl, avagy mi történt az életemmel az elmúlt 12 hónap alatt...

 

Iveta nagyjából fél éve felvetette, hogy miért nem írok egy írást arról, hogy joga van -e egy kétgyermekes anyának újrakezdeni az életét, akárhányadszorra, egy másik férfi oldalán. Akkor, bár a cikk ötlete és mondanivalója nagyon is erősen hatott rám, éretlennek éreztem még magam eme sorok lejegyzeteléséhez. Friss volt minden. Ám tegnap, szenteste napján, történt valami engem is meghaladó, meglepő, igazi, mély eset. Erről szeretnék mesélni, nem arról, hogy mit és mikor tettem, vagy jogosan léptem -e ki a harmadik komoly kapcsolatomból, két gyermek mellett, akiknek két különböző férfi az apjuk...

Nővéreméknél töltöttük a mi karácsonyunkat, szüleimmel, testvéreimmel. Kisfiam édesapja családjával ebédelt, majd az ajándékozásra, délután megérkeztek körünkbe. Az én kedvesem ekkor, amikor a fiam édesapja még üdvözölte a családom többi tagját, akikkel mellesleg rendszeresen összejár, felajánlotta, hogy készít rólunk egy családi fotót, álljunk össze. Megtörtént! Megkért, hogy szóljak a kisfiam apukájának ő is csatlakozzon a népes tömeghez. Az exemen, akivel még egy éve ilyenkor családként ültünk az ünnepi asztalhoz, láttam a zavarodottságot, próbáltam is kreálni egy poént, oldani a kissé extrém szituációt. Végül őt is megkértem, hogy miután ez a kompozíció megörökítésre kerül, kattintson egy közös képet, most úgy hogy a kedvesemmel állunk, párként. Így a két férfi egymás kezéből vette el a fényképezőgépet. Elkészült a két különálló és mégis összetartozó fotó a családomról. Óriási alázattal. 

S akkor most térjek ki arra, mi történt velem, az életemmel a 12 hónap alatt, amelyből Ti olvasók keveset tudhattatok, hacsak nem vagytok falubeliek, csak a pletykák forrásának közelében, esetleg nem kérdeztetek rá tőlem, nálam, vagy bármelyik érintettnél!

Hét hónappal ezelőtt csúcsosodott ki, de előzőleg hosszú ideig formálódott, égetett, mart és fojtogatott egy érzés, hogy nem vagyok a magánéletem szintjén a helyemen. Sokáig elhittem, hogy ez része a folyamatnak, hogy csak idő és szeretet, meg alázat, és persze hála kell, majd mindez átalakítja bennem ezt az elidegenedett érzést, mégis, csak nem múlt el...Nem, nem voltam boldogtalan. Szerettek, és én is szerettem. Majdnem tökéletes volt...

Dolgoztam ezeken az ellentmondásos megéléseken, a kötődési folyamataimon, önismeretben voltam, felismertem a tüneteket, kértem segítséget, és próbáltam megtanulni, amire képes voltam. Akartam normális lenni, most már, lassan tíz év után beleszelídülni, lehajolni, gondolni másokra, megfelelő családanyaként élni....! Hú, de nem ment...Talán mert akarattal feszültem neki, vagy mert az az út onnantól már nem az enyém volt.

Rengeteg jót kaptam az elmúlt években a kisfiam édesapjától és szüleitől. Amíg kitartottam, miattuk tartottam ki. S miután újra robbantottam, csalódtak. Tudniillik volt rólam egy kép a fejekben, hogy ki vagyok, milyen értékrendet vallok és viszek, gondolhatták, hogy tudják ki vagyok. Az is voltam, a lényem nagy része számukra ismerős, szerethető, elfogadható volt. De volt egy halk, suttogó, folyamatosan elszakadást sziszegő, mélyebb rétegem. Azt nem hangosíthattam ki, mert először szégyeltem, később pedig tagadtam.

Az év elejétől, egészen őszig, ott jártam ahol nagyon rég nem, vagy ahol még sosem lehettem. Az voltam, aki még nem voltam, vagy csak nagyon ritkán. Azt kerestem és azt hoztam elő magamban, akit olyan kevesen szeretnek, tisztelnek, vagy becsülnek, mert hajlíthatatlan, önfejű, logikátlan vasakaratú szellem is él bennem, amely szabadulni akar, és nincs az a tudatosság, amely hatalmasabb a szívemnél. Ezt az énemet oly kevesen ismerik, emiatt pedig olyan kevesen számíthattak ennek átformáló, határokat megszegő, áthágó jelenére, csatáira. Vannak, akik ezt nem tudják nekem megbocsátani. Akik úgy ézik, többek, jobbak, tisztábbak nálam és emiatt ítélhetnek. Én pedig hagyom, mert van akinek idő kell, hogy az életében megtapasztalja az ellenkezőjét, és van akinek arra kell idő, hogy elengedje a sértettségét, vagy az általa megélt árulásomat. 

 Amikor Ő megérkezett, a nyár legelején, már túl voltam a mélyponton. Azon, ahol magamat is bántva, irracionális kiskapukon menekültem önmagam elől,csak hogy valahogy csitítsam a bennem zajló elszakadási vágyat. 

Amikor Ő megérkezetett, soha nem tapasztalt erőt kaptam a folytatáshoz, nem az újrakezdéshez, mert ugye az életünk nem különálló ciklusok halmaza, hanem mindennek a kohéziója. Az új úthoz, amely megint elvezet oda, ahol lennem kell. Ahova el kell indulnom, nem vesztegelhetek tovább, a biztos sziklánál, amely darabonként omlik rám.

A 12 hónap alatt vesztettem ügyfeleket, akik azt mondták, hogy akarhatok segítő lenni, ha magam sem tudom mit akarok...ha ennyi férfit dobtam már...ha ilyen könnyűvérű( na ennél cifrább jelzőkkel illettek) vagyok. 

A következő hét hónap, vele, már egy külön fejezet, történet, tapasztalás.