„Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."

A könyv utolsó, záró gondolata volt az, amit egyedüliként ki tudtam ragadni Szerb Antal Utas és holdvilág című regényéből.  Számomra is meglepő ez, mert az olvasmányaimat falva általában több, számomra üzenetként ható mondatot szoktam kijelölni a könyveimben, ez azonban most nem sikerült. Ennek ellenére ez a történet mégis egyike lett a kedvenc magyar regényeimnek.

Nem vagyok egy cukrászdás típus, gyerekként se voltam sokszor. Mondjuk, hogy egy kezemen meg tudnám számolni mennyiszer. Az anyukám viszont szokta mondogatni, hogy beszorult, mint Ságvári a cukrászdába. Na, én beszorultam, egy talán még nem igazán tipikus szerepbe! Anya vagyok, apaként. Háztartásbeli, azaz aki otthon maradt, vagyis ez is, az is. Részletezem. 

Van egy tartozásom. Két nővel ültem néhány hete és hallgattam őket. A közös történetüket. Akkor azt hittem ez az írás jóvátétel nekik, ma azt gondolom ez a cikk egy komoly tabutéma újragondolása. Mert ki kell mondani, hogy nők és férfiak is vannak, akik úgy szedik áldozataikat, mint a tömeggyilkosok, csak ők nem a testet, hanem a lelket gyötrik. Az egó, a nárcizmus, megannyi pszichopatológiai eset  "áldozata" él köztünk halkan,  mert a történetét vállalni képtelen( túlságosan fáj neki), vagy azt megalázónak tartja, és nem osztja meg.(Ne is derüljön ki, hogy ilyen butus voltam.) S vannak, akik benne maradnak a kacsolatban, mert hinni akarnak a csodákban!

Ülök a teraszon és bámulom az üres digitális oldalon villogó kurzort. Gondolkodom, hogyan is összegezzem ezt a sok cikázó gondolatot a fejemben. Olyan sok mindent érzek, boldogságot, hálát és ugyanakkor szomorú is vagyok...

Eltelt egy újabb nyár, egy újabb szezon. Ha azt vesszük, igazából több ez, mint nyár, hiszen az otthoni „klasszikus“ júniustól augusztusig tartó nyárra én azért eléggé ráhúztam az idén is. Már majdnem 5 hónapja itt vagyok, de még mindig összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy most már tényleg mindjárt haza kell mennem. Persze várom már azt is, hogy lássam a szeretteimet, de a gondolat, hogy el kell hagynom ezt a helyet, riaszt.