Az egyik leginspirálóbb minimalista  blogján olvastam ezt a találó címet, miszerint mindenkiből mást hoz ki ez a modern  „izmus”, az egyszerűség keresése. Egyszer kell csak rendet rakni az életben, KonMari japán otthonszervési tanácsadó szerint. Nemcsak rendet kapunk vissza. Az életet magát.

„Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."

A könyv utolsó, záró gondolata volt az, amit egyedüliként ki tudtam ragadni Szerb Antal Utas és holdvilág című regényéből.  Számomra is meglepő ez, mert az olvasmányaimat falva általában több, számomra üzenetként ható mondatot szoktam kijelölni a könyveimben, ez azonban most nem sikerült. Ennek ellenére ez a történet mégis egyike lett a kedvenc magyar regényeimnek.

Nem vagyok egy cukrászdás típus, gyerekként se voltam sokszor. Mondjuk, hogy egy kezemen meg tudnám számolni mennyiszer. Az anyukám viszont szokta mondogatni, hogy beszorult, mint Ságvári a cukrászdába. Na, én beszorultam, egy talán még nem igazán tipikus szerepbe! Anya vagyok, apaként. Háztartásbeli, azaz aki otthon maradt, vagyis ez is, az is. Részletezem. 

Van egy tartozásom. Két nővel ültem néhány hete és hallgattam őket. A közös történetüket. Akkor azt hittem ez az írás jóvátétel nekik, ma azt gondolom ez a cikk egy komoly tabutéma újragondolása. Mert ki kell mondani, hogy nők és férfiak is vannak, akik úgy szedik áldozataikat, mint a tömeggyilkosok, csak ők nem a testet, hanem a lelket gyötrik. Az egó, a nárcizmus, megannyi pszichopatológiai eset  "áldozata" él köztünk halkan,  mert a történetét vállalni képtelen( túlságosan fáj neki), vagy azt megalázónak tartja, és nem osztja meg.(Ne is derüljön ki, hogy ilyen butus voltam.) S vannak, akik benne maradnak a kacsolatban, mert hinni akarnak a csodákban!