Reggel az ébresztőóra hangjára kelt. Percekig mozdulatlanul feküdt az ágyban, ilyenkor a dolgok a maguk természetességében lassan indultak. Izmaiban érezte a tegnapi edzés hatását. Szerette az izomlázat. Szerette az érzést, hogy tesz magáért, szerette az érzést, hogy vannak izmai. A konyhában megitta a reggeli turmixát, ezt ma is néhány színes pirula követte. Belépett a fürdőszobába.  Ahogy a tükörbe nézett, látott egy arcot. Majd újra belenézett és már azt látta, milyen lesz hamarosan. Kezei gyakorlott mozdulatokkal vitték fel az alapozót, a szemfestéket, néhány perc múlva cicás szemek néztek rá vissza a tükörből. Kinyitotta a  kisszekrény ajtaját, az egyik polcon ott sorakoztak a piros rúzsai. Igen. Mára ez a szín lett a védjegye. Lehetett akármilyen fáradt, nyúzott, indulhatott egy jó kis házibuliba, vagy csak a sarki kisboltba, az a bizonyos piros rúzs mindig ott virított az ajkain. Most is már csak ez a lépés volt hátra. Ajkait gondosan körberajzolta a színben egyező kontúrceruzával, majd jöhetett a rúzs. Elégedetten nézett a tükörbe. Szerette azt a lányt, akit ilyenkor látott. A szekrényéből kiválasztott egy nőcis ruhát, indulásra készen állt. Ahogy mindig, ma reggel is elővette a kis fehér Polaroid Instax gépét. Mosolyogva, szinte kacérkodva a kamerával belenézett és készített egy fotót magáról. Egy pillanat és már a kezében is tartotta a fotót. Ahogy meglátta, elmosolyodott. A képet az éjjeliszekrényre tette és elindult dolgozni. A város ma sem volt kedvesebb mint máskor. Ugyanazok az egyenszürke épületek, emberek, arcok, az utakon dugók, futás, feszültség mindenütt. Ő mégis békés maradt. Lassan lépkedett, ajkain a piros rúzzsal mosolyogva haladt át az idegesen loholó tömegen. Aztán néha lelassult a pillanat, volt, hogy megállt, egy szempár ránézett, az a tekintet, az a lépés hirtelen más lett, nem ütemes, nem robotszerű, nem ából bébe programozottan tartó, hanem emberi, a szépre, a másra rácsodálkozó. Majd jött egy másik, egy harmadik és újra megtörtént mindez.  Látta őket, látta, ahogy kiszakadnak egy percre az őrületből és csak nézik, bámulják. Nem jött zavarba. Szerette ezt az érzést. Bizony, ez a piros rúzs varázsa, gondolta és nevetve belépett a munkahelye kapuján.

A nap most is ugyanolyan, volt mint máskor, feladatból sem volt kevesebb, kedvességből se több, ám ő egy ideje nem is ezektől tette függővé a boldogságát. Késő délután volt, mikor végre felállt az íróasztalától, táskájából előkerült a kis neszeszer, a tükörben ellenőrizte a sminkjét. Tökéletes, - gondolta és elindult haza. Az estéi a megszokott ütemben haladtak. Egy gyors és egészséges vacsora után összepakolta az edzős cuccait és elment tornázni a közeli terembe. Nem hagyott ki egyetlen napot sem, nem lehetett. Az edzés után aztán végre le lehetett lassulni. Újra arctalanabb lett az arc, a miniruhát puha és meleg köntös váltotta fel. Odalépett az éjjeliszekrényéhez, a reggel készített polaroid képpel a kezében leült a hófehér íróasztalához, majd a  fiókból elővett egy vastag piros naplót. Kinyitotta az utolsó megkezdett oldalnál, felírta a dátumot és aláragasztotta a képet. Ahogy az a helyére került, percekig mereven bámulta a lapot, majd lassan átlapozta a vaskos füzetet. Minden oldalon dátumok, mini polaroid képek, és az a bizonyos piros rúzsos reggeli mosoly. Lassan végigsimította a lapokat, könnyek szöktek a szemébe. Eszébe jutott az az öt évvel ezelőtti május, amikor percek alatt kifordult magából a világ, a pillanat elszabadult körhintává változott, amit addig nézett, hirtelen nem látta, aztán már csak a nyomásra emlékezett, az ordításra, a rettegésre, hogy ez az egész bizony tényleg idebenn történik, benn a fejében, és nem lehet kitépni onnan. Sklerózis multiplex mondta ki az orvos az ítéletet, és mivel neki semmit sem mondtak ezek a szavak, idegenek voltak, idegen a betegség, idegen bármiféle diagnózis, sírva kérte, magyarázza el, ő ezt nem érti, hogyan, miként, miért??? S aztán néhány perc múlva már csak ült mozdulatlanul, már a könnyek se potyogtak, csak annyi maradt meg benne a felsorolt tünetek és várható állapotromlás után, hogy van még tíz jó éve.

Tíz ... jó ... év. Háromezer hatszázötvenhárom nap. Ennyi maradt. Huszonhat évesen. Eddig egy végtelenített számnak érezte az életet, most beindult a visszaszámlálás. Háromezer hatszázötvenhárom jó nap. Ennyi az élet. Tényleg ennyi az élet? Azokban a hetekben el kellett mindent gyászolnia, ki kellett hullania minden könnycseppnek előre, ki a tíz évi adagnak, mert az óra, az már ketyegett, az idő pedig kegyetlenül telt, nem lehetett csak úgy megállítani. Hirtelen nem lehetett „majd” élni, „majd” megvalósítani, „majd” elérni. Ki kellett dobni a szemetesbe a majd alakul, majd meglátjuk, lesz ahogy lesz szavakat, újra kellett mindent programozni, most kellett élni, most megkapni, most elérni, most boldognak lenni. Mert a holnapokból minden nappal egyre kevesebb lehet.

Nem volt több féktelen buli, nem volt több éjféli meki, nem volt két napig ágyban punnyadás. Az izmoknak nem volt szabad elfelejteniük, hogy vannak, hogy élnek, hogy mi a dolguk. Edzeni kellett, tudatosan élni, irányítani mindent, nem hagyni szétesni az egészet, nem, egy napra sem. Mindennap a legjobb formában lenni, felvenni a legszebb ruhát, úgy sminkelni, mintha bálba menne, és felkenni azt a bizonyos piros rúzst, mert minden pillanat ünnepi, ha tudod, hogy nem lehet, talán nem lesz akárhány ugyanilyen.

Lassan becsukta a naplót, majd feltette a polcra a másik négy mellé. Ez volt az ötödik éve. A második polcon öt ugyanilyen piros füzet sorakozott üresen. Várták, hogy ők is megteljenek piros rúzsos, mosolygós kis képekkel. Hogy egyszer, amikor majd mindez elmúlik, amikor már talán a kontúr sem sikerülhet ilyen tökéletesre reszkető kezekkel, legyen mire emlékezni, legyen miben gyönyörködni, legyen mibe kapaszkodni.

Szorongva nézte a másik polcot. Szóval még egy polcnyi.... Szóval már csak egy polcnyi, és akkor hirtelen azt érezte, nem lehet így élni, méltatlan és kegyetlen rászámolni valakire, aki még hihetné, hogy a végtelenségig és még tovább, hogy lehetne még bármi és bármennyi, főleg amikor ilyen szépen csillog a piros rúzs az ajkán, ahogy ma is.

Hogy a francba lehetne egy életet bezsúfolni tíz évbe, tíz piros albumba? Hogy lehetne körbeutazni a világot, bunge jumpinggal leugrani egy hídról, megkóstolni minden fura ételt, szambázni a riói karneválon, lefutni egy maratont, hinni, hogy akár űrhajós is lehet, vagy éppen rocksztár? Hogy lehetne tíz év alatt elolvasni a világ összes könyvét, aztán bölcsnek lenni, most hirtelen és rögtön, mert azt mondják, csak ennyi lesz, nincs öregkor, neked az kimarad kedvesem. Hogy lehetne várni úgy az igaz szerelemre, arra, amelyik az utolsó leheletedig is kitart, hogy te tudod, azt mikorra várhatod. Hogy az Istenbe? Hogy? Sehogy!

Megtörölte a szemét, felvett egy melegítőt, kiviharzott a lakás ajtaján, és eltűnt a sötét utcán.

Egy óra is eltelt, mire fordult a zárban a kulcs, nyílt az ajtó, felkapcsolta a villanyt. Újra a nappaliban állt a polc előtt, kezében egy nehéz dobozzal. Letette az asztalra, majd feltépte a ragasztását. A dobozban tíz, ugyanolyan piros napló volt, mint a polcokon. Kipakolta őket mind sorban, majd hátralépett. Húsz piros napló. Húsz év. Ennyi idő alatt azért már élni is lehet, nem? A táskájából elővette a piros rúzst, a fiókból kivette a Mini Polaroid kameráját, elmosolyodott és kattintott. A második képet is gondosan beragasztotta az utolsó dátum alá, majd nagy betűkkel odaírta: Rohadtul újratervezve!!!

(Őszinte szeretettel és tisztelettel Mészáros Edinának). ♥

Mészáros Edina, Jelige: Sklerózis Multiplex sorozatának következő részében arról olvashattok, mekkora csodákra képes egy vörös rúzs. A történetnek pedig van egy egyenlőre titkos folytatása is, merthogy  ez a sztori  az én fantáziám szerint is megíródott és olvasható lesz a most készülő novelláskötetemben is Edina áldásával.  Ha szeretnétek azt is elolvasni még a megjelenése előtt, jelezzétek!

Az első cikkem megjelenése óta sokan megkerestek. Az efajta beszélgetések során sok kérdés, vélemény és kívánság elhangzik. Egy észrevétel azonban minden esetben ismétlődő: „...de hisz nem is látni rajtad, hogy beteg vagy.“ Erre  a már sablonnak számító reakcióra, sok féle válasz megfogalmazódott a fejemben... és  bevallom, nem mind  iróniától és szarkazmustól mentes. Azonban jobban foglalkoztat maga a tény, vajon miért terjedt el a köztudatban, hogy a beteg, automatikusan  egyenlő  a leharcolt,  megviselt és sajnálatra méltó külsővel? Talán mindezzekkel  dacolva, csak azért is, hogy megmutassam, így is lehet,  a legfeltűnőbb rúzsomat kentem fel a következő SM centrumban tett látogatásom jeles alkalmából. Gondoltam, bajom nem származhat belőle, hiszen a váróteremben szinte mindig csak mi nők vagyunk, mivel ez a betegség legfőképp a 20 és 40 év közötti hölgyeket érinti. Öt éve én is csak huszonhét éves voltam, amikor egy szédelgős májusi vasárnap megkaptam az életre szóló ítéletet: "eSeM beteg". Otthon hagyva az akkor két hónapos kisfiamat, félig megvakulva ültem a kórházi ágy szélén, ízlelgettem az akkor még ismeretlen diagnózist. Borzasztó gondolatok kavarogtak a fejemben... azoknak is a legsötétebb változatai. Most az SM központba belépve tudatosítom, mennyire felszínes volt a betegségről alkotott képem, és akkor még a saját testi-lelki erőmmel sem voltam tisztában.  Elmosolyodom...ccc...bezzeg most!!!

Szlalomozva a botok és járássegítők között találok egy helyet, leülök. Érzem, hogy végig figyelt minden egyes szempár a váróteremben. Szinte sűrű a levegő, teljesen  vadidegen nők ülnek egymás mellett szótlanul, miközben mindannyian tudjuk, hogy mi az, ami mindannyiunkat összeköt. Amikor eme csendes és tágas térbe begurul egy tolószékes, nem fordítja el senki sem a fejét, de nem is mustrálják őt, inkább úgy tesznek, mintha nem lenne alatta két kerék. Kínos is meg nem is mindez egyszerre.  A vizsgálatok nagyon rövidek, és inkább csak beszélgetésről van szó, mintsem fizikai állapotfelmérésről. Pár percet tartózkodik benn mindenki, a végén csattog a pecsét, gyógyszerek, terápiák jóváhagyva,egy csomó adminisztráció, ezért vagyunk itt mindannyian.

Rajtam a sor, belépek, régi ismerősként üdvözöl a doktornő. Pár pillanatig délibábként mered rám, majd konstatálja: „Látom jól van, mert ebben a rendelőben ilyen szép rúzst még senki sem viselt....“Megdöbbenek... tehát ha a külsőm rendezett, akkor az állapotom is kifogástalan? Jelképezheti, mutathatja  egy vörös rúzs, hogy jól vagyok? Nem lehet, hogy csak jól akarok lenni? Vagy épp nem vagyok jól, és azt minél furfangosabban álcázni szeretném? Tudjátok, mint egy megtört színésznő az előadás előtt a sminkben... Ebben a pillanatban tudatosítom, hogy egy ilyen helyen egy ekkora részletnek is milyen ereje és jelentősége van...

Az orvosom arcát anno az első „találkozásunk“ során nem láttam, ellenben a hangja még most is úgy mar belém minden alkalommal, mint a fiam sárga bágere a frissen épített homokvárba, -  kegyetlenül és megsemmisítő erővel. Öt éve ő volt, aki elmesélte, hogy ez a kór a központi idegrendszer megbetegedése,  kialakulásának az oka sajnos a mai napig nem ismert. Sok egyéb tényező mellett elméletileg kiválthatja egy nagyobb sokkhatás... az én esetemben ez lehetett a szülés. A tünetek nagyon sokfélék, -  szemproblémák, mozgáskoordinációs zavarok, extrém fáradtság, mentális, de akár lelki gondok is felléphetnek, és ez még csak a jéghegy csúcsa. „Edina, ezt jól elintézted...“, – mondtam akkor  magamnak, miközben tudtam , hogy nem tehetek róla...vagy netán mégis? Megnyugtatásként hozzátette, aggodalomra semmi ok, mindez a modern gyógyszerekkel már jól karbantartható és amúgy is,  van még kb. tíz aktív évem...

„Köszönöm szépen, huszonhét vagyok... szeretnék a fiam szalagavatóján egy nagyot táncolni...na jó, még sok minden mást szeretnék negyven, ötven, hatvanévesen is csinálni...talán túl sok mindent... “ –...és képzeletben már a nyugdíjas éveimben jártam...

Azóta eltelt öt év... még ugyanennyi maradt... izgatottan várom, szerintem kalandos időszak elé nézünk, főleg így, hogy igyekszem az előrejelzett öt évet még vagy negyvenre elnyújtani  vörös, életszínű  rúzzsal az ajkamon.

Ezt a pár sort akkor írom, amikor hirtelen feketére váltanak a face-profilok, még nem tudom miért, de egy perccel kesőbb olvasom az abortuszlegalizációról szóló első cikket és már világos mi is a sötétség. Majd utána a másik cikket újabb fordításban, végül az angol eredetit. Ha valaki nem értesült volna róla röviden: Írországban a jóváhagyott új törvénymódosítás értelmében a terhesseg 28. hetéig végezhető abortusz. Természetesen rengetegen felháborodásuknak adnak hangot világszerte, mert a 28 hetes magzat már 38-40 cm, 1000-1200 gramm, kifeljett érző lény, e m b e r és az élete...Leginkább nők, anyák, keresztény, vallásos érzületű emberek tömege fogta a követ és hajította ,,online” a tettesekre, a gyerekgyilkosokra, mindenkire, aki ehhez az istentelen jogalkotáshoz hozzájárult, benne bárhogy közreműködött.

  Anya, feleség, nő, DONOR vagyok!

  ,,Dumagép, mindig fülig vigyor, lökött nőfély!"

  Ezeket a jelzőket kaptam az egyik volt menyasszonytól nemrégiben.

Csak a derű óráit számolom

Bővebben

• Nyomtatás
• E-mail