Még el tudok aludni, és ez jó. Mindig is remek alvó voltam, de ha stresszes napokat élek, vagy nagyon pörög az agyam, nyugtalanok az éjszakák. Most elalszom. Azonnal. Ledarál az egész napos figyelés, az ingeráradat, ami a világból érkezik, az álhírek, hanganyagok, amik a közösségi felületeken érnek utol. Talán megnyitni sem kellene, de az emberben akaratlanul is ott dolgozik, hogy mi van, ha fontos, ha pont ebben lesz majd valami életmentő tanács. Aztán persze a legtöbbször eget verő baromság az egész. Mintha mindenki elveszítette volna a józan eszét.Elalszom, de rövidebbek lettek az éjszakák. Hétvégén is felébredek hét körül, visszaaludni pedig már képtelen vagyok. Pár másodperc és beszippant a valóság, kattogni kezd az agyam. Mi lesz velünk? Magával sodor a járvány, vagy pont mi leszünk, akiket utolér isten kegyelme? Belenéznék a varázsgömbbe: jó lenne látni magunkat júliusban… Vagy talán jobb nem is tudni, mi vár ránk az elkövetkező hetekben.

Hrbácsek-Noszek Magdaléna felhívását elfogadva néhány felvidéki írva gondolkodó, gondolkodva író nő gondolatait olvashatjátok mostantól  sorozatként a mertnoneklennijo.com oldalán. Szeretnénk egyfajta rendhagyó naplóként megosztani veletek azokat a gondolatokat, félelmeket, kérdéseket, s talán válaszokat is, melyek eddig főként bennünk dolgoztak és úgy gondoljuk róluk, másokat is érdekelhetnek ebben a most kialakult zavaros és hangos világhelyzetben. A sorozat nyitó írása Magdáé, az enyém, amelyet szintén ma töltöttem fel, a második. Hamarosan újabb írások következnek. Olvasni mindig jó, most talán több időnk is lehet rá. És gondolkodni, rendszerezni, persze csak is fejben és lélekben. :-)

Felkészültél? Vásárolsz? Megpakoltad az éléskamrád? És az házipatikád? Feltöltve?
-Á, dehogy! Már csak nem dőlök be az efféle háborús-övezetnek nyilvánított forgatókönyvnek!
Zajlott az élet tovább. Az álhírek, a riogató kisvideók kibillentettek. Még mindig az fókuszált a hírekben, hogy a kínaiak hogyan étkeznek, és, hogy a “kínai veszedelem” oly távoli. Ne is menj a kínaiba kajálni! – figyelmeztetett a nővérem, mert tudja, mennyire szeretem. Fittyet hányva a jogos-jogtalan figyelmeztetésnek, továbbra is megebédeltem itt.

Keresem azokat a pillanatokat, dolgokat, apróságokat, amelyekbe lehet kapaszkodni, amelyeket érdemes észrevenni, mert különlegesek, egyediek, van üzenetük, értékük,- legalább is számomra.

Úgy döntöttem, hétről hétre levésem őket ide, talán néha Krisztina is (bízom benne, hogy így lesz), mert hiszem és mindennél jobban hinni szeretném, hogy ezek  a mozaikdarabkák egy egyedi és színes képet adhatnak, ha ügyesen illesztjük őket egymás mellé.

Kérlek tegyetek így ti is! Írjátok le ide komentbe, mitől sütött számotokra szebben a nap, miért volt jó élni, embernek lenni!

De ha még nem vagytok ennyire bátrak, írjátok le egy naplóba, ragasszátok be a képeket egy albumba, vagy raktározzátok el mindet jól a szívetekben! Mindegy a hogyan, a lényeg, hogy emlékezzetek, építkezzetek!!!

A kiegyensúlyozott étkezés és az elegendő mozgás kéz a kézben járnak, ha formába akarunk lendülni. Ezt jól tudjuk. Úgyis mondhatnám: lerágott csont - csak hogy maradjunk az étkezésnél a metaforák szintjén is. A tudományosan megalapozott okosságok mellett mi nők szívesen alkalmazunk különböző trükköket, amelyek legalább optikailag hozzásegítenek minket a kívánt alak eléréséhez. Az alakot nyújtó és karcsúsító szabásvonalakról, mintákról mindnyájan hallottunk már. Hajlamosak vagyunk azonban megfeledkezni arról, hogy a kiegészítőknek is milyen fontos szerepük van a testalkat megítélésében. Igen, az ékszereknek is!

A magasságunkon nem tudunk változtatni, de egy tűsarkú felvételével azonnal nőhetünk pár centit. A testünk arányai is genetikailag adottak, de ha a derékvonalat kicsit feljebb hangsúlyozzuk, máris hosszabbnak tűnik a lábunk. Az apró, vékony és függőleges mintázat a ruhán szintén hozzáad pár centit a magassághoz és elvesz a szélességből. És ne feledkezzünk meg az ékszerekről sem, mert bizony azokkal is tudjuk befolyásolni a testalkatunkról mutatott képet.

Már  megint csak állok  itt előtted úgy mint  máskor,  olyan szerencsétlenül, kezemben egy mű ikebanával, pedig te is tudod, mennyire utálok mindent, ami nem igazi, mégis ezen a februári nyomorúsággal és belémfagyott könnyekkel teli pénteken kellett valami, valami, amit idehozhattam, valami, ami látható és megfogható bizonyítéka  annak, hogy hiányzol és gondolok rád, mert  most már én is értem  hogy van, amikor kevés  amit érzünk, semmi amit gondolunk, nincs annak se nyoma  se ereje, mert ha volna, akkor én nem éltem volna már többet nélküled mint veled, hanem életre keltettelek volna a vágyódásommal és a szeretetemmel és mégis, bizony mégis így maradt minden  létben és húsban kettéhasítva és tudod az ebben az elszakítottságban a mocskosul ijesztő, hogy legalább annyit adott a hiányod, mint a létezésed,  s ahogy  elővetted sírás,  hangos szavak vagy kérdések helyett  az imakönyvet és föléhajoltál, úgy teszek most én is,  a  sírod az én néma imakönyvem, az fölé  rogyok, attól várok vigaszt, annak megkopott szürke márványzatára rajzolnak fekete pici pettyeket a könnyeim, azt várom, mosssanak el mindent, hihessek megint a mesékben, remélhessem, hogy abból kell építkeznem, amit adtál, közben meg amiatt  reszketek, hogy abból, amit te sem tudhattál talán, nincs semmilyen nyoma , de mégis itt a helye, az üresség bennem, a ki nem mondott, a meg nem élt, értett és meg nem született, az árnyék a falon, az  aki  te  voltál és azóta is vagy, az aki én  vagyok, az aki talán egyszer  lehetek, aztán az is lehet, hogy ezt is csak beleképzelem az egészbe, ez is csak egy mese és én még mindig egy rémült kisgyerek vagyok, próbálok minden oldalról kapcsolódni hozzád, mert képtelen vagyok  elfogadni, hogy itt fekszel néhány méterrel a lábam alatt, s nem is te vagy az már, hogyan is lehetnél, sehol sem vagy, elmúltál, ennyi volt, nincs tovább, ennyi egy ember, ennyik a szavak, véges a szeretet, van pont a mondat végén és  egyáltalán nincs mindig kurva happy end.