Második hete otthon. Ingadozik a hangulatom, mint egy szinuszgörbe.  Már nem akarok újabb COVID-19 hírt, prognózist, statisztikát és az „énmegmondtam” emberek tudományos eszmefuttatásait olvasni! Eredménytelenül dacolok ez ellen, harcolok, aztán másokat buzdítok, mert rászorulnak, néha magamba fordulok, sokszor imádkozom, aztán reménykedek. Anyukámnak elviszem az ebédet, de csak a kőfalra teszem.

Visszajövet három arcvédő maszkot találok a postaládámban. Köszönöm neked, kedves ismeretlen. A barátnőm propoliszt küld a futárral, hogy erősítsem az immunrendszerem. Nemsokára a nászasszonyom, Rózsika, majd a budapesti barátnőm kérdi, jól vagyok-e? A prágai rokonom egy szatyor édességet küld a férjemtől. Ezektől az apró kedvességektől jókedvre derülök.

Érzem, változunk. Még nem lehet vége, mert olyan rideggé váltunk, mi emberek, hogy gyors visszarendeződés lenne a vége. Tanulunk. Időt kaptunk, időre van nekünk is szükségünk. Egy biztos, semmi sem lesz olyan, mint a járvány előtt.

Reggel ötkor kilépek az udvarra. Olyankor kezdenek el énekelni a rigók. Hideg van és  Duna illat. A Duna alatt a Tőkési ágat értem. Idehozta a  folyót a szél egy pillanatra. A kezemben risretto, egy korty, annak a fele az aranyló hab. Jó újra hideg dunaszagban kávézni.

Péntek van, a munkára gondolok.  Sose hittem volna, hogy ennyit fogok dolgozni home office-on keresztül. Azok, akik ennyi munkát adnak, sose gondolnák, milyen nehéz ennyit dolgozni home office-on keresztül,  miközben idebenn két gyerekkel tanulok, a falakon kívül a világban  pedig ott van ugyanaz a reszketés, amelyről eddig azt képzeltem, csak a gyomromban lehet.  Figyelmeztetem magam, hogy mivel péntek van, el kell kezdenem örülni a hétvégének.  Felírom a teendőlistámra, nehogy elfelejtsem. Meg elég vizet inni. Az is fontos.

Még el tudok aludni, és ez jó. Mindig is remek alvó voltam, de ha stresszes napokat élek, vagy nagyon pörög az agyam, nyugtalanok az éjszakák. Most elalszom. Azonnal. Ledarál az egész napos figyelés, az ingeráradat, ami a világból érkezik, az álhírek, hanganyagok, amik a közösségi felületeken érnek utol. Talán megnyitni sem kellene, de az emberben akaratlanul is ott dolgozik, hogy mi van, ha fontos, ha pont ebben lesz majd valami életmentő tanács. Aztán persze a legtöbbször eget verő baromság az egész. Mintha mindenki elveszítette volna a józan eszét.Elalszom, de rövidebbek lettek az éjszakák. Hétvégén is felébredek hét körül, visszaaludni pedig már képtelen vagyok. Pár másodperc és beszippant a valóság, kattogni kezd az agyam. Mi lesz velünk? Magával sodor a járvány, vagy pont mi leszünk, akiket utolér isten kegyelme? Belenéznék a varázsgömbbe: jó lenne látni magunkat júliusban… Vagy talán jobb nem is tudni, mi vár ránk az elkövetkező hetekben.

Hrbácsek-Noszek Magdaléna felhívását elfogadva néhány felvidéki írva gondolkodó, gondolkodva író nő gondolatait olvashatjátok mostantól  sorozatként a mertnoneklennijo.com oldalán. Szeretnénk egyfajta rendhagyó naplóként megosztani veletek azokat a gondolatokat, félelmeket, kérdéseket, s talán válaszokat is, melyek eddig főként bennünk dolgoztak és úgy gondoljuk róluk, másokat is érdekelhetnek ebben a most kialakult zavaros és hangos világhelyzetben. A sorozat nyitó írása Magdáé, az enyém, amelyet szintén ma töltöttem fel, a második. Hamarosan újabb írások következnek. Olvasni mindig jó, most talán több időnk is lehet rá. És gondolkodni, rendszerezni, persze csak is fejben és lélekben. :-)

Felkészültél? Vásárolsz? Megpakoltad az éléskamrád? És az házipatikád? Feltöltve?
-Á, dehogy! Már csak nem dőlök be az efféle háborús-övezetnek nyilvánított forgatókönyvnek!
Zajlott az élet tovább. Az álhírek, a riogató kisvideók kibillentettek. Még mindig az fókuszált a hírekben, hogy a kínaiak hogyan étkeznek, és, hogy a “kínai veszedelem” oly távoli. Ne is menj a kínaiba kajálni! – figyelmeztetett a nővérem, mert tudja, mennyire szeretem. Fittyet hányva a jogos-jogtalan figyelmeztetésnek, továbbra is megebédeltem itt.