Darkest day, avagy kinek van joga dönteni?

Ezt a pár sort akkor írom, amikor hirtelen feketére váltanak a face-profilok, még nem tudom miért, de egy perccel kesőbb olvasom az abortuszlegalizációról szóló első cikket és már világos mi is a sötétség. Majd utána a másik cikket újabb fordításban, végül az angol eredetit. Ha valaki nem értesült volna róla röviden: Írországban a jóváhagyott új törvénymódosítás értelmében a terhesseg 28. hetéig végezhető abortusz. Természetesen rengetegen felháborodásuknak adnak hangot világszerte, mert a 28 hetes magzat már 38-40 cm, 1000-1200 gramm, kifeljett érző lény, e m b e r és az élete...Leginkább nők, anyák, keresztény, vallásos érzületű emberek tömege fogta a követ és hajította ,,online” a tettesekre, a gyerekgyilkosokra, mindenkire, aki ehhez az istentelen jogalkotáshoz hozzájárult, benne bárhogy közreműködött.

A következő információk az írországi magyarok honlapjáról, hiteles forrásból valók. Minthogy hosszú évekig teljesen tiltott volt az abortusz, még akkor is, ha az veszélyeztette az anya vagy a baba életét, illetve súlyos fogyatékosságok, rendellenességek súlytották a születendő életet. Ebben a tekintetben fogjul ejtette a terhes nőket az ország, és aki illegálisan próbalkozott terhességét megszüntetni, arra akár életfogytiglani szabadségvesztes is kiszabható volt. Arról nem nagyon van adat, hogy az abortusz tilalma és a terhesgondozás hiányosságai okán sérült gyerekek hová kerülnek, miképp segítik az érintett a családokat és mi a szociális támasz szerepe…Ennek okán nők ezrei utaztak Angliába terhességmegszakításokra.

A forrongó közhangulatot egy 2012. októberében történt eset gyújtotta fel, miután a 31 éves írországi Galwayben élő Savita Halappanavarnak a terhessége 17. hetébeben elindult a vetélés folyamata, ám az nem fejeződött be a magzat kilökődésével. Egészségügyi beavatkozásra lett volna szükség, azonban a kórház a hatályos törvényekre hivatkozva megtagadta a beavatkozást, minek következtében Savita napokkal később elhunyt - terhességi mérgezésben. Tulajdonképpen egy ma már ,,rutinműtétnek” számító ám életmentő beavatkozást utasítottak el.

Az anya halála élénken foglalkoztatta a közveleményt. Mindez végülis a későbbi ír népszavazáshoz vezetett, majd ahhoz a törvénymódosításhoz, ami mostanra lépett életbe, és amit már 2 évvel a tragédia előtt az Európai Emberjogi Bíróság is szorgalmazott.
Eddig a cikkíró, zugfirkász, amatőr újságíró, költő. Most jön a nő, az anya.

 

Húsz évesen, 8 hetes terhesen volt egy abortuszom s az akkori élettársammal szabadon döntöttünk úgy, hogy még nem szeretnénk családot X okok miatt. Végső kifogás a döglődő kapcsolat volt, mégis csak évekkel később mertem elmondani. Akkor még nem tudtam, amit ma igen, és hálás vagyok a megérzéseimért, az éberségemért és az abortusz lehetőségéért, hogy nem tartottam meg a gyermeket attól a férfitól, aki nem volt a valódi párom, társam. Sirattam, véreztem kívül, belül. Ezer sebből meggyászoltam a meg nem születettet, később a párkapcsolatot is. Snitt.

9 évvel ezután ismét várandós lettem, a legnagyobb szerelem kezdetén férjemmel örömmel vártuk lányunk érkezését és boldog voltam, hogy vállalhatom, vállalhatjuk. Mennyei mannát ettem és elíziumi mezőkön táncoltam, mert szerettem. Egészen addig a napig, amíg az orvosom be nem jelentette, nem biztos, hogy minden ok. Nem írom le a fenyegető diagnózisokat, amit egy szűrés többszörös ismétlés után is jelzett. Vészharangok kongtak. 19,20,21 hetes terhesen ültem a váróteremben és zokogtam, miután informálva voltam: a terhességmegszakítás genetikai rendellenesség esetén a 24. hétig lehetséges. A ma már 13 éves, egészséges lányomért naponta hálát adok, aki életét közvetve az apja szerelme, a bizalma mentett meg, hiszen én csüngtem az ő erején, abban a reményben, hogy neki van igaza és az orvosi ítélet hozatal hamis.
A fogantatás után már 7-10 nappal kimutatható a terhesség és a nő abban a percben, ahogy áldott /vagy áldatlan?/ állapotáról tudomást szerez, tisztában van vele, akarja-e, vagy sem.
Ha viszont egy előrehaladott terhességről van szó, amit már egy ideje hordtak, vállaltak, terveztek és vágytak, és idő előtt művileg befejezésre kerül, (akár kényszerül) az a trauma és tragédia sokkal inkább eutanázia – kegyes halálként értendő -, mint gyilkosságként. Ha biztosan tudom magzatom tragédiáját, embertelen kínlódásait, bármilyen fogyatékosságát, vallom, hogy megkeresem azt a módszert, amivel ezt a legkíméletesebben, legemberibben megelőzhetem, vagy megszüntethetem.

Jöhetnek a záporozó kövek. Leszek a hóhér, akit aztán szintén akasztanak. Mélységes tiszteletem a szülőknek, akik vállalják a rendelt sorsot, a végzetet, hatalmas emberi megpróbáltatásokat, és együttérzek azokkal a nőkkel is, akik nem!
NE kriminalizáljuk többé azt az anyát – Írországban vagy bárhol – aki ténylegesen mondjuk ki: halvaszülést vállal, súlyos rendellenességekkel, az élettel összeegyeztethetetlen deformitással súlytott magzata további kínlódásának véget vetve.

Tegye ezt, mondja ki, nézzen szembe vele, beszéljen róla, ne szökdössön más országokba, illegális orvos kezei közé. Hosszan vitatható kérdések ezek, ahol az élet és a halál közelebb állnak egymás mellet – és hogy az anyának, a nőnek ebbe van beleszólása, az nemcsak szülői felelősségvállalás.

Sokfélék vagyunk, ismerek olyan nőt, akinek fogalma sincs arról, hogy a szexuális együtlétnek valami köze lenne a fogantatáshoz – igen – mint egy barlangi nőstény a 21. században, de ismerek anyákat, akik avatatlan perinatális szakemberek, és a születés körüli időszak történéseiben igencsak tájékozottak. Tehát nincs általános tanács, csak egyedi esetek vannak,  egyszeri megismételhetetlen történetek, sorsok – rövidebb - hosszabb életek.

Ahol a születés, ott a halál is. Tabu. Tisztelettel mindkettőnek. Az előbbit jobban értékelni, az utóbbit méltón fogadni.

Mindenkinek adatott egy különbőző méretű teli serleg. Az élet vizét lassan ízlelgetve kortyolgatni, vagy a méregpoharat méltósággal kiinni, mint az öreg görög Arisztotelész tette.