Rügyfakadás - koronanaplók #9

Második hete otthon. Ingadozik a hangulatom, mint egy szinuszgörbe.  Már nem akarok újabb COVID-19 hírt, prognózist, statisztikát és az „énmegmondtam” emberek tudományos eszmefuttatásait olvasni! Eredménytelenül dacolok ez ellen, harcolok, aztán másokat buzdítok, mert rászorulnak, néha magamba fordulok, sokszor imádkozom, aztán reménykedek. Anyukámnak elviszem az ebédet, de csak a kőfalra teszem.

Visszajövet három arcvédő maszkot találok a postaládámban. Köszönöm neked, kedves ismeretlen. A barátnőm propoliszt küld a futárral, hogy erősítsem az immunrendszerem. Nemsokára a nászasszonyom, Rózsika, majd a budapesti barátnőm kérdi, jól vagyok-e? A prágai rokonom egy szatyor édességet küld a férjemtől. Ezektől az apró kedvességektől jókedvre derülök.

Érzem, változunk. Még nem lehet vége, mert olyan rideggé váltunk, mi emberek, hogy gyors visszarendeződés lenne a vége. Tanulunk. Időt kaptunk, időre van nekünk is szükségünk. Egy biztos, semmi sem lesz olyan, mint a járvány előtt.

Bezártságomban is szolidáris vagyok az olaszokkal, spagettit főzök. A férjem azt mondja: -Na, csigát azért nem fogunk enni… Ebben megegyezünk, és a humorból erre a napra elég is, mert amúgy nem vagyok vicces kedvemben.

Tanulom ezt a parkolópályás létet. A ház mögötti kertem most a szabadságom.  Itt sétálok fel s alá, veteményezek, elégedetten nézem a kis gyümölcsöst.

Indul az élet.

Rügyfakadás a határon.

Tavaszba robban a természet.

 Nézem a hatalmas cseresznyefát, napok kérdése és rügyet bont, majd virágba borul.

Rékám jut eszembe, aki most a budapesti szívkórházban a pici gyermekeket kezeli, aztán, ha minden húr szakad, szolgálja a beteget ott, ahova beosztják. Erre tett esküt. Telefonálunk a határzáras világunkban. Magabiztos hanghordozásában most ott rezonál a bizonytalanság… Határon innen izgulunk érte, határon túl izgul értūnk.  Kemény próba vár rá. Adja Isten, hogy minden baj nélkül megállja a helyét! A frontvonalban harcol.

Réka imádja a cseresznyét. Egyik évben úgy ment vissza Budapestre, hogy még éretlen volt a hólyagcseresznye.

-Ebből hagyjatok nekem! – kérte. Természetesen a csábító piros koranyári gyümölcs megvárta a kis gazdit. Csodás cseresznyepárok csüngtek alá a fáról, már csak Rékára várva.

Most számolom a napokat, a heteket magamban. Járvány-forgatókönyveket, lehetséges egyszer vége lesz időket hányok-vetek meg magamban.

Egyezkedni kezdek a cseresznyefával. Kérem, idén később érjen. Rékámnak addigra haza kell látogatni… Ugye, így lesz? Elképzelem, ahogy a fára mászik, én meg lent szedegetem a tálba. Rétes is lesz. Várlak, lányom! Gombóc ül a torkomban.

A naplemente a kertben ér utol. Bemegyek a házba. Elszámolok a napommal. Holnap újabbra ébredünk, és újabb számok jönnek majd velem szemben: ennyi új fertőzött, ennyi gyógyult, és….

 A rügy pattanásig feszül a cseresznyefán.

Hrbácsek-Noszek Magdaléna felhívását elfogadva néhány felvidéki írva gondolkodó, gondolkodva író nő gondolatait olvashatjátok mostantól  sorozatként a mertnoneklennijo.com oldalán. Szeretnénk egyfajta rendhagyó naplóként megosztani veletek azokat a gondolatokat, félelmeket, kérdéseket, s talán válaszokat is, melyek eddig főként bennünk dolgoztak és úgy gondoljuk róluk, másokat is érdekelhetnek ebben a most kialakult zavaros és hangos világhelyzetben.