Apámékkal szőlőt ültettünk két hete. Az életemre és fele királyságomra megesküdtem, hogy gondozni fogom mind a négy tőkét, a hármat, melyek láthatóan éltek és azt az egyet is, amelyet már a komposztba kellett volna dobni apám szerint.
Nem hagytam. Szeretek halottnak hitt dolgokba is életet remélni. Tudom, hogy mindennek lelke van, s mikor ezt a kertben hangosan is kimondom, a szomszéd kuncog egy kereket a tujafa mögül csíkos alsónadrágban, szalmakalappal a fején.
A csenevész barna nyúlvány nem mutatta jelét az életnek. Számomra ez mégsem racionalitás, sokkal inkább hit kérdése volt. Minden nap öntöztem. Bíztattam. Megkértem, hogy keljen életre. Értem, ha maga miatt nem is. Nehéz volt a száraz barnaságtól zöldellő életet remélni.
Ma apám leellenőrizte a munkám. A kutya elkísérte, majd az ominózus tőkéhez érve veszettül ásni kezdett. Ez a kutya csak az élőre fordít energiát, a halottat messziről kerüli. A barna szárból egy barna levél nőtt ki. Apám megdícsért. Megmaradt a fele királyságom.
Nem emlékszem rá mikor kezdtek érdekelni a botanikus kertek. Csak úgy lassan beúszott az életembe, mintha mindig is ott lett volna. Megérintett az a szeretet és gondoskodás, ami ezekben a kertekben érezhető minden lépésnél.
Második napunk szebb időt nem is ígérhetne: a napsugarak kiszínezik a hegyeket. A táj megunhatatlanul változatos: buja növényzetű völgyekből fenyőerdőkbe kanyarog fel az út, festői kis alpesi falvakon keresztül - az épületek vagy tipikus német, faerkélyes, virággal ékes, többszintes paraszt- és polgárházak, vagy a keskeny ablakos, fazsalus olasz villák - az eredetileg színnémet Dél-Tirolt 1919-ben csatolták Olaszországhoz, akkor a betelepítések hatására alakult ki ez a vegyes kép ( küzdelmek árán, de a 20-ik század második felére teljes autonómiát harcolt ki a tartomány, a feliratok kétnyelvűek, a német az első - figyelmébe ajánlanám mindazoknak, akik a Felvidéken feleslegesnek, sőt pofátlanságnak tartják, ha ezt követeljük). A német ház tip-top, geometrikusan elrendezett virágládákkal; az olasz kissé omladozó vakolatú, előtte, padon emberek üldögélnek. A német ház előtt nem üldögél senki, nem ér rá. A rendezettség gyönyörködtető, de kissé félelmetes - ahogy Márai írja, minden Rend mögött ott leselkedik a Rendszer, az pedig az embert sosem szereti.
R. lelkes útitársakra tesz szert három másik kalandvágyó motorosházaspár személyében (köztük miránk), azzal pár hónap szervezés, agyalás és egyeztetés után nekivágunk - irány a Keleti-Alpok. Gyorsan átszeljük Nyugat-Magyarországot és Szlovéniát - szelnénk, de R. motorja megmakacsolja magát: irdatlan sokat zabál (egy kilométerrel a benzinkút lehajtója előtt végképp kifogy és csak N. vállába kapaszkodva tudnak begurulni a kútra) és fura fekete füstöt ereget.
Apámékkal szőlőt ültettünk két hete. Az életemre és fele királyságomra megesküdtem, hogy gondozni fogom mind a négy tőkét, a hármat, melyek láthatóan éltek és azt az egyet is, amelyet már a komposztba kellett volna dobni apám szerint.
Nem emlékszem rá mikor kezdtek érdekelni a botanikus kertek. Csak úgy lassan beúszott az életembe, mintha mindig is ott lett volna. Megérintett az a szeretet és gondoskodás, ami ezekben a kertekben érezhető minden lépésnél.
Csak a derű óráit számolom
