Mészáros Edina, Jelige: Sklerózis Multiplex sorozatának következő részében arról olvashattok, mekkora csodákra képes egy vörös rúzs. A történetnek pedig van egy egyenlőre titkos folytatása is, merthogy  ez a sztori  az én fantáziám szerint is megíródott és olvasható lesz a most készülő novelláskötetemben is Edina áldásával.  Ha szeretnétek azt is elolvasni még a megjelenése előtt, jelezzétek!

Az első cikkem megjelenése óta sokan megkerestek. Az efajta beszélgetések során sok kérdés, vélemény és kívánság elhangzik. Egy észrevétel azonban minden esetben ismétlődő: „...de hisz nem is látni rajtad, hogy beteg vagy.“ Erre  a már sablonnak számító reakcióra, sok féle válasz megfogalmazódott a fejemben... és  bevallom, nem mind  iróniától és szarkazmustól mentes. Azonban jobban foglalkoztat maga a tény, vajon miért terjedt el a köztudatban, hogy a beteg, automatikusan  egyenlő  a leharcolt,  megviselt és sajnálatra méltó külsővel? Talán mindezzekkel  dacolva, csak azért is, hogy megmutassam, így is lehet,  a legfeltűnőbb rúzsomat kentem fel a következő SM centrumban tett látogatásom jeles alkalmából. Gondoltam, bajom nem származhat belőle, hiszen a váróteremben szinte mindig csak mi nők vagyunk, mivel ez a betegség legfőképp a 20 és 40 év közötti hölgyeket érinti. Öt éve én is csak huszonhét éves voltam, amikor egy szédelgős májusi vasárnap megkaptam az életre szóló ítéletet: "eSeM beteg". Otthon hagyva az akkor két hónapos kisfiamat, félig megvakulva ültem a kórházi ágy szélén, ízlelgettem az akkor még ismeretlen diagnózist. Borzasztó gondolatok kavarogtak a fejemben... azoknak is a legsötétebb változatai. Most az SM központba belépve tudatosítom, mennyire felszínes volt a betegségről alkotott képem, és akkor még a saját testi-lelki erőmmel sem voltam tisztában.  Elmosolyodom...ccc...bezzeg most!!!

Szlalomozva a botok és járássegítők között találok egy helyet, leülök. Érzem, hogy végig figyelt minden egyes szempár a váróteremben. Szinte sűrű a levegő, teljesen  vadidegen nők ülnek egymás mellett szótlanul, miközben mindannyian tudjuk, hogy mi az, ami mindannyiunkat összeköt. Amikor eme csendes és tágas térbe begurul egy tolószékes, nem fordítja el senki sem a fejét, de nem is mustrálják őt, inkább úgy tesznek, mintha nem lenne alatta két kerék. Kínos is meg nem is mindez egyszerre.  A vizsgálatok nagyon rövidek, és inkább csak beszélgetésről van szó, mintsem fizikai állapotfelmérésről. Pár percet tartózkodik benn mindenki, a végén csattog a pecsét, gyógyszerek, terápiák jóváhagyva,egy csomó adminisztráció, ezért vagyunk itt mindannyian.

Rajtam a sor, belépek, régi ismerősként üdvözöl a doktornő. Pár pillanatig délibábként mered rám, majd konstatálja: „Látom jól van, mert ebben a rendelőben ilyen szép rúzst még senki sem viselt....“Megdöbbenek... tehát ha a külsőm rendezett, akkor az állapotom is kifogástalan? Jelképezheti, mutathatja  egy vörös rúzs, hogy jól vagyok? Nem lehet, hogy csak jól akarok lenni? Vagy épp nem vagyok jól, és azt minél furfangosabban álcázni szeretném? Tudjátok, mint egy megtört színésznő az előadás előtt a sminkben... Ebben a pillanatban tudatosítom, hogy egy ilyen helyen egy ekkora részletnek is milyen ereje és jelentősége van...

Az orvosom arcát anno az első „találkozásunk“ során nem láttam, ellenben a hangja még most is úgy mar belém minden alkalommal, mint a fiam sárga bágere a frissen épített homokvárba, -  kegyetlenül és megsemmisítő erővel. Öt éve ő volt, aki elmesélte, hogy ez a kór a központi idegrendszer megbetegedése,  kialakulásának az oka sajnos a mai napig nem ismert. Sok egyéb tényező mellett elméletileg kiválthatja egy nagyobb sokkhatás... az én esetemben ez lehetett a szülés. A tünetek nagyon sokfélék, -  szemproblémák, mozgáskoordinációs zavarok, extrém fáradtság, mentális, de akár lelki gondok is felléphetnek, és ez még csak a jéghegy csúcsa. „Edina, ezt jól elintézted...“, – mondtam akkor  magamnak, miközben tudtam , hogy nem tehetek róla...vagy netán mégis? Megnyugtatásként hozzátette, aggodalomra semmi ok, mindez a modern gyógyszerekkel már jól karbantartható és amúgy is,  van még kb. tíz aktív évem...

„Köszönöm szépen, huszonhét vagyok... szeretnék a fiam szalagavatóján egy nagyot táncolni...na jó, még sok minden mást szeretnék negyven, ötven, hatvanévesen is csinálni...talán túl sok mindent... “ –...és képzeletben már a nyugdíjas éveimben jártam...

Azóta eltelt öt év... még ugyanennyi maradt... izgatottan várom, szerintem kalandos időszak elé nézünk, főleg így, hogy igyekszem az előrejelzett öt évet még vagy negyvenre elnyújtani  vörös, életszínű  rúzzsal az ajkamon.

Ezt a pár sort akkor írom, amikor hirtelen feketére váltanak a face-profilok, még nem tudom miért, de egy perccel kesőbb olvasom az abortuszlegalizációról szóló első cikket és már világos mi is a sötétség. Majd utána a másik cikket újabb fordításban, végül az angol eredetit. Ha valaki nem értesült volna róla röviden: Írországban a jóváhagyott új törvénymódosítás értelmében a terhesseg 28. hetéig végezhető abortusz. Természetesen rengetegen felháborodásuknak adnak hangot világszerte, mert a 28 hetes magzat már 38-40 cm, 1000-1200 gramm, kifeljett érző lény, e m b e r és az élete...Leginkább nők, anyák, keresztény, vallásos érzületű emberek tömege fogta a követ és hajította ,,online” a tettesekre, a gyerekgyilkosokra, mindenkire, aki ehhez az istentelen jogalkotáshoz hozzájárult, benne bárhogy közreműködött.

Amikor itt a hideg idő, a madarak belopódznak kertjeinkbe és parkjainkba élelem után kutatva. Akinek van etetője és finomságokkal látja el eme apró szárnyas barátainkat, ingyen előadásra számíthat. Hajnalban füttyögnek a rigók, hosszú trillázó monológusokat eregetve a környéken.

  Anya, feleség, nő, DONOR vagyok!

  ,,Dumagép, mindig fülig vigyor, lökött nőfély!"

  Ezeket a jelzőket kaptam az egyik volt menyasszonytól nemrégiben.