Szombat reggel volt. Álltam a futópadon,  szokásos „pihenő napomat“ nyomtam, 15 perc kocogás, majd 20 perc HIIT futással tovább . És csak futottam, ahogy mindig.

De most valahogy üresen, nem lebegett semmi cél előttem, miért is vagyok én itt.

Tényleg miért is vagyok én itt?

A jobb lábam zsibbad, a jeggyűrűm majdnem lecsúszik a kezemről, kifogytam belőle.... 35 perc lenyomva. Megállt a gép, körülnéztem, vettem egy nagy levegőt és leszálltam. Az egészről. Ott, akkor tudtam,hogy vége, nem folytatom tovább.

Már több mint hat éve vagyok abban a kivételes helyzetben, hogy ikerlányok anyukája lehetek. Számtalanszor megkérdezték már tőlem az elmúlt években, hogy volt-e a családunkban korábban ikerpár. Nem tudom miért ez az első kérdés, ami az emberek eszébe jut. Kérdezhetnék például azt is, hogy boldogulsz, vagy szükséged van –e  esetleg bármiféle segítségre.:-)

Az én lányaim Emília és Barbara egypetéjű ikrek. Tudomásom szerint az egypetéjű ikrek a petesejt véletlenszerű  kettéválásának  következményei, amit nem befolyásol semmiféle genetikai tényező.

Nem tudom  ki vagy, s már nem tudom,  ki vagyok. Mikor rám találtál, porba hullva, meggyalázva, én már rég nem ismertem saját magamat sem, csak azt éreztem odabenn, mélyen a meggyalázott, földre rugdosott testemben, hogy még egy nap és meg fogok halni.

Akkor jöttél  te.  Ártatlanul, nyílt tekintettel,  rajtad  az agyonhordott ballonkabátod.  Nem, ez nem az a   rosszfiús fekete bőrdzseki volt, mint amihez hozzá voltam szokva.   Lehajoltál mellém, odanyújtottad a vasalt, kockás textilzsebkendődet, hogy töröljem le az arcomat.