Nem tudom  ki vagy, s már nem tudom,  ki vagyok. Mikor rám találtál, porba hullva, meggyalázva, én már rég nem ismertem saját magamat sem, csak azt éreztem odabenn, mélyen a meggyalázott, földre rugdosott testemben, hogy még egy nap és meg fogok halni.

Akkor jöttél  te.  Ártatlanul, nyílt tekintettel,  rajtad  az agyonhordott ballonkabátod.  Nem, ez nem az a   rosszfiús fekete bőrdzseki volt, mint amihez hozzá voltam szokva.   Lehajoltál mellém, odanyújtottad a vasalt, kockás textilzsebkendődet, hogy töröljem le az arcomat.

Szóval ott tartunk, hogy nyomom ezerrel, de nem tudom merre tovább. Mármint a diétában, a fitnessben és lassan az egész életemben.

Hónapok óta bámulom a szövegszerkesztő fehér, üres lapját.  Ha ránézek,  azt érzem követel.  Olyat, amit én egy ideje nem tudok adni – őszinte, személyes gondolatokat.

Visszatekintve  az elmúlt közel hat évre, nagyon kevés ilyen időszakot éltem meg, hiszen a belső hangomat, az életem színesebb felét is az írásnak köszönhetően kaptam vissza. Az írás volt az én palettám, könnyű volt vele minden napot egyedivé varázsolni. S bármennyire tudom is, hogy ez így van,  most mégsem vagyok képes arra, hogy  újra megtaláljam a saját hangomat.