Kovács Eszter falubeli. Mégsem ismertük egymást, sosem beszéltünk. Csak tudtam a története vázlatát, eljutott hozzám a betegsége híre, és a közösségi oldalnak hála azt is láttam, ahogy a világot járja a társával, Vilivel. Utoljára Szingapúrból láttam fotókat róluk, és Ázsia több jelentős helyén is megfordultak. Életének utolsó négy évéről, a daganatos betegsége tanulságairól, utazásairól, megéléseiről kérdeztem néhány napja.
A karácsonyi szünetet jó néhány éve, szinte hagyományosan kedvenc regényeim újraolvasása jellemzi, persze az új, karácsonyra kapott könyvekkel együtt. Minek elolvasni, amit már egyszer olvastam? Fogalmam sincs, de egy jó könyv mindig tud újat mondani, legyen szó szépirodalomról, vagy szakmai olvasmányról. Mivel az év nagy részében főleg a szakirodalmat bújtam (pszichológia, pedagógia), nagyon kevés időm jutott a saját olvasási igényeim kielégítésére, vagyis csak úgy olvasni, ami tetszik.
Hajnali három óra van. Ébren vagyok már, de szokásomtól eltérően nem ugrottam ki azonnal az ágyból, maradtam még egy kicsit. A szobában apró pici fények jelzik, hogy különös időszak ez. A sarokban egy szerény kis műfenyő áll, amelyet a kislányom díszített fel két hete, hogy meglepetést okozzon nekem. Sikerült és cseppet sem bántam. Noémitől sokszor kapok olyan dolgokat, amelyekre igazán vágyom és ő ezeket mindig megérzi.
A bejárati ajtó előtt is égve hagytam a rénszarvasszán dekorációt, a fénye bevilágítja az udvar egy részét, a szobám ablakából is jól látom. Néha hagyom, hogy legyőzzem magamban a racionalitást. Pedig tisztában vagyok vele, hogy ez felesleges energiapazarlás, s aki ismer tudja, hogy a mindennapokban én is ezeket az elveket vallom. Most mégis hagytam mindent tündökölni. Nincsenek ésszerű miértek, talán csak annyi, hogy úgy kell nekem most ez az ádventi ragyogás, mint a levegő, s egy kicsit azért is, hogy az év további részében én ragyoghassak, vihessek fényt mások életébe, legyen miből táplálkoznom, erőt és fényt gyűjtenem.
Ma a pincénkből felhoztam néhány karácsonyt idéző giccset és kitettem a polcokra, talán még gyertyát is gyújtottam volna, ha találok öngyújtótJ. Már ez is jelzés, hogy itt van a tél, itt van újra és felnőtt életem újabb éve ér véget hamarosan. Még sosem éltem meg egy évet sem ennyire hosszúnak, tartalmasnak, csodálatosnak, kielégítőnek, tanulságosnak. Boldog ember vagyok, és ezt ma, a nagy várakozás visszahúzásra késztető időszakában, végre ki is merem mondani!
Nélkülözhetetlen vagyok, mondod, szeretsz. Az eszemmel felfogom, de akkor miért nem érzem?
