Hajnali három óra van. Ébren vagyok már, de szokásomtól eltérően nem ugrottam ki azonnal az ágyból, maradtam még egy kicsit. A szobában apró pici fények jelzik, hogy különös időszak ez. A sarokban egy szerény kis műfenyő áll, amelyet a kislányom díszített fel két hete, hogy meglepetést okozzon nekem. Sikerült és cseppet sem bántam. Noémitől sokszor kapok olyan dolgokat, amelyekre igazán vágyom és ő ezeket mindig megérzi.

A bejárati ajtó előtt is égve hagytam a rénszarvasszán dekorációt, a fénye bevilágítja az udvar egy részét, a szobám ablakából is jól látom. Néha hagyom, hogy legyőzzem magamban a racionalitást. Pedig tisztában vagyok vele, hogy ez felesleges energiapazarlás, s aki ismer tudja, hogy a mindennapokban én is ezeket az elveket vallom. Most mégis hagytam mindent tündökölni. Nincsenek ésszerű miértek, talán csak annyi, hogy úgy kell nekem most ez az ádventi ragyogás, mint a levegő, s egy kicsit azért  is, hogy az év további részében én ragyoghassak, vihessek fényt mások életébe, legyen miből táplálkoznom, erőt és fényt gyűjtenem.

Pár évig olyan országban éltem, ahol államilag nem volt karácsony. Természetesen tudtak róla, hogy létezik, mert az üzletekben volt karácsonyi dekoráció, de nem ünnepelték. Karácsonykor általában dolgoztam. Az egyik kolléganőm rénszarvas agancs fejpánttal a fején vizsgáztatta a diákokat, egy másik kollégám kiosztotta a karácsonyi dalok szövegeit tartalmazó lapokat, hogy az egyetemi tanárokat szállító buszon rázendíthessünk az ünnepi dalokra. 

Emlékszem bevásárolni voltam egy multiban, ahol a „We wish you a Merry Christmas” c. örökzöld szólt. Örültem neki, hogy ünnepi hangulatot próbálnak árasztani a boltban, aztán rájöttem hogy ez az egyetlen karácsonyi szám, amibe beleinvesztált a bolt és ez ment körbe körbe. Mire a kasszához értem arra lettem figyelmes, hogy a bevásárlók a dal ritmusára tolják a kocsit.

Ma a pincénkből felhoztam néhány karácsonyt idéző giccset és kitettem a polcokra, talán még gyertyát is gyújtottam volna, ha találok öngyújtótJ. Már ez is jelzés, hogy itt van a tél, itt van újra és felnőtt életem újabb éve ér véget hamarosan. Még sosem éltem meg egy évet sem ennyire hosszúnak, tartalmasnak, csodálatosnak, kielégítőnek, tanulságosnak. Boldog ember vagyok, és ezt ma, a nagy várakozás visszahúzásra késztető időszakában, végre ki is merem mondani!

Horváth Reni  - Horen -t a régiónkban keveseknek kell bemutatni. Minden képe egy egy mesevilág, én rájuk nézve mindig azt böngészem, hol lapul a háttérben egy kobold, vagy egy tündér. Az, amit alkotni képes, nem technika, hanem isteni  tehetség kérdése elsősorban.
Reni most gondolt egy nagyot és az elmúlt hónapokban megszólított 29 olyan, a Csallóközben és a Mátyusföldön aktív nőt, akikről úgy gondolta, érdemes rájuk figyelni. Elkészült 29 csodálatosan szép portré, belőlük pedig A nőci, ha eleven című jótékonysági kiállítás. Igen, jótékonysági, mert hogy a cél az, hogy egy kiállítás élményéért cserébe adomány gyűljön össze három olyan, a környéken élő nehéz sorsú családnak, akik számára szebb lesz így a Karácsony.

Mi 29-en, merthogy ennek a portrésorozatnak az egyik darabja  többek közt az enyém, másik pedig Krisztináé büszkén állunk e nemes ügy mellé. Bízunk abban, hogy ti, akik ismeritek munkásságunkat, utunkat, ismertek minket, szintén csatlakoztok ehhez a szép kezdeményezéshez és adományaitokkal segítitek az említett családokat.