Nem tudom  ki vagy, s már nem tudom,  ki vagyok. Mikor rám találtál, porba hullva, meggyalázva, én már rég nem ismertem saját magamat sem, csak azt éreztem odabenn, mélyen a meggyalázott, földre rugdosott testemben, hogy még egy nap és meg fogok halni.

Akkor jöttél  te.  Ártatlanul, nyílt tekintettel,  rajtad  az agyonhordott ballonkabátod.  Nem, ez nem az a   rosszfiús fekete bőrdzseki volt, mint amihez hozzá voltam szokva.   Lehajoltál mellém, odanyújtottad a vasalt, kockás textilzsebkendődet, hogy töröljem le az arcomat.

Szóval ott tartunk, hogy nyomom ezerrel, de nem tudom merre tovább. Mármint a diétában, a fitnessben és lassan az egész életemben.

Hónapok óta bámulom a szövegszerkesztő fehér, üres lapját.  Ha ránézek,  azt érzem követel.  Olyat, amit én egy ideje nem tudok adni – őszinte, személyes gondolatokat.

Visszatekintve  az elmúlt közel hat évre, nagyon kevés ilyen időszakot éltem meg, hiszen a belső hangomat, az életem színesebb felét is az írásnak köszönhetően kaptam vissza. Az írás volt az én palettám, könnyű volt vele minden napot egyedivé varázsolni. S bármennyire tudom is, hogy ez így van,  most mégsem vagyok képes arra, hogy  újra megtaláljam a saját hangomat.

Hát Kedves Olvasóim, nem fogok hazudni. Cukor nélkül jó élni, de vele sokkal jobb. Maradjunk ennyinél!

Bízom benne, hogy mi vagyunk az utolsó olyan generáció, aki még elhiszi, hogy a fájdalmas menstruáció normális. Az elmúlt sok évben orvostól orvosig jártak azok a nők, akik hónapról hónapra egyre nagyobb fájdalmak között élték meg a menstruációjukat. Rengeteg csalódás, gúny, irónia ért minket. Sokan végig hallgattuk újra és újra, hogy a fájdalom csak a fejükben van, vagy épp, hogy nem bírunk elviselni egy kis fájdalmat sem és hisztizünk.