Művész. Nagy Marikát sokan a szövés kapcsán ismerik. Oktatja, műveli a fonalak mesterségét, amelyet már a szemináriumon is megmutatott a hölgyeknek. Vele beszélgettem egy általa indított kezdeményezés kapcsán, amelynek célja, hogy beteg gyermekeket ápoló családokon segítsen.

Van egy tartozásom. Két nővel ültem néhány hete és hallgattam őket. A közös történetüket. Akkor azt hittem ez az írás jóvátétel nekik, ma azt gondolom ez a cikk egy komoly tabutéma újragondolása. Mert ki kell mondani, hogy nők és férfiak is vannak, akik úgy szedik áldozataikat, mint a tömeggyilkosok, csak ők nem a testet, hanem a lelket gyötrik. Az egó, a nárcizmus, megannyi pszichopatológiai eset  "áldozata" él köztünk halkan,  mert a történetét vállalni képtelen( túlságosan fáj neki), vagy azt megalázónak tartja, és nem osztja meg.(Ne is derüljön ki, hogy ilyen butus voltam.) S vannak, akik benne maradnak a kacsolatban, mert hinni akarnak a csodákban!

Már hetek, sőt, ahogy számolom hónapok teltek el azóta, hogy megírtam eszmefuttatásomat a cukormentes napokról. Néhány komoly felismerés után, jelentem, van élet a cukron túl.

De kezdjük az elején!

Ha az ember lánya éveken keresztül él úgymond szemmel nem látható krónikus betegséggel, akkor megtanulja titkolni azt, ami persze nem olyan nehéz. Ránézésre senki se tudná megmondani, hogy valaki ilyen betegséggel küzd- e, vagy sem. Persze más, ha valaki veszi a fáradtságot és oda figyel a másikra, akkor persze észre veszi, hogy valami nincs rendben.

Szombat reggel volt. Álltam a futópadon,  szokásos „pihenő napomat“ nyomtam, 15 perc kocogás, majd 20 perc HIIT futással tovább . És csak futottam, ahogy mindig.

De most valahogy üresen, nem lebegett semmi cél előttem, miért is vagyok én itt.

Tényleg miért is vagyok én itt?

A jobb lábam zsibbad, a jeggyűrűm majdnem lecsúszik a kezemről, kifogytam belőle.... 35 perc lenyomva. Megállt a gép, körülnéztem, vettem egy nagy levegőt és leszálltam. Az egészről. Ott, akkor tudtam,hogy vége, nem folytatom tovább.