Néhány napja egy nyilvános helyen két nő között elhangzó beszélgetésre figyeltem fel. Egy részét cenzúra nélkül közlöm:

"Megkérdezte "azuram" mi kellene nekem idén anyák napjára! El is mondtam ám neki, miközben a legkisebb a csöcsömet rágta, ma már vagy huszadszorra, ami olyan szinten lóg már, hogy a melltartó sem tartja a helyén. Közben a középső lehúzta a gatyámat, amelyből kilátszott a tundra bugyis cellulitídás valagam, mert az meg épp hisztis rohamára akarta felhívni a figyelmem. A harmadik a játszótéren üvöltözik rám, hogy "níííízd már anya egyedül is tudom magam lökni a hintán". Nem mintha ez nagy szám lenne egy öt éves fiútól, de azért nem küldtem melegebb éghajlatokra, akár repülve is, ha már tudja magát hintáztatni! Na ekkor mondtam az én kedvesemnek, hogy fogd meg a gyerekeket, vidd ahova akarod és engem hagyjatok egy doboz fagyival a tévé előtt punnyadni, legalább egy napig, valamilyen IQ ligh sorozat előtt. Oszt el vagyunk rendezve!"

Nos, Hölgyeim! Hozzászólás?

Kellene nyitni egy klubot, szar anyák törzshelyét. Ki jönne el oda időről időre?

Egy éve ezen a napon született a fiam.

Egy éve váltam kétgyermekes anyává.

Egy éve éreztem utoljára azt, hogy teljesen ki vagyok szolgáltatva és végérvényesen elveszve.

Sokan szeretnénk több időt tölteni telefon nélkül, messze a képernyőtől, de ez egyáltalán nem olyan könnyű, mint ahogy elsőre tűnik.

Molnár Ildikó Mint két tojás című ikersztorijának második részében az első évről mesél nekünk. Az első részt IDE kattintva olvashatjátok el.

Négy napot töltöttünk csak a kórházban, nagyon haza akartam menni. Gyalog mentem le a hetedik emeletről, mert még a liftet se bírtam kivárni. Óvatosan lépkedtem, nem természetesen, kicsit oldalazva, így pár napig még minden gondom mellé beszereztem egy kis izomlázat is a vádlijaimba. Az első hetek nagyon nehezen teltek, de gondolom ez normális egy gyerek esetén is. Meg kell szoknunk egymást, az új helyzetet.