#magamalatt
Lekuporodtam a konyhában a földre. Kócosan, kockás pizsamagatyában, a törött lábujjamat masszív kötés védi. A kezemben a legújabb kiegészítőm, a Hogyan neveljünk kedves gyerekeket című könyv. Szorongatom, ahogy tegnap is az orvosra várva. Napok óta csak cipelem magammal. Nem nyitom ki, csak gondolkodom azon, hogy miért nem írtak egy kedves szülőkről szóló könyvet, vagy hogy miért nem jelent meg ez a könyv akkor, mikor én is gyerek voltam és még belőlem is lehetett volna kedves szülőt nevelni.
Vasárnap délutáni programként igazi környezettudatos ember módjára kidobom a hűtőből a fél heti kaját, csupa egészséges, finom ételt. Azért csak fél hetit, mert a többit a munkában hagytam. Ott ugyanúgy nem nyúltam hozzá, ahogy otthon. Csak megfőztem, nehogy már ne legyen mit csinálni esténként a másik száz teendő mellett. Aztán ettem valami mást, zakbását, édesburgonyát, banánt, gyümölcsöt, hideget a sok tökéletes fogás helyett.
,,Elég! Nincs több cici, vége...! Nem adom!" Ilyen mondatokat sziszegtem dühösen leggyakrabban az elmúlt hónapokban, miután a fiam éjjelente óránként ébresztett egy újabb anyatej adag reményében. Most lesz 18 hónapos és úgy döntöttem, nem szoptatom tovább. De ezt még leírni is nehéz, mert kettős érzések harcolnak bennem. Ostorozom magam, amiért legalább két éves korát nem várom meg, másrészt érzem, már túl nehéz nekem! 
Ugye ismeritek a napi rutint? Felkelsz, kávé, (a barátod már vár reád), pörögsz ezerrel. A gyerkőc meg eszik-iszik, játszik, sír és termel. Nem GDP-t, hanem pelustartalmat.
Van, aki azt mondja, az anyák napja is csak egy nap, meg egyébbként is, - apák napja, fák napja, víz, föld, pénz és minden egyéb világnapja is van már manapság. Mitől másabb ez az nap mégis, mint a többi?
Eszter fogalmazást ír rólam. Ilyenkor ugye minden szülő kíváncsi arra, mely tulajdonságai ragadják meg leginkább a csemetéjét és miért tartja őt különlegesnek.