Tudom rólam sokaknak az jut az eszébe, hogy ő biztos olyan anya, aki csak halkan szól a gyerekhez, és végtelen türelemmel lebegi körbe őket. Vagy olyan, aki amint havazik szánkón húzza a gyerekeit a faluban és origamival ütik el együtt az időt. Ki kell, hogy ábrándítsam azokat, akik így látnak, messze vagyok az ideáltól, nagyon messze, főleg mostanság! Azt se tudom hol a szánkónk, és az origamiért sem vagyok oda!
Nem vagyok az olvasás szóvívője, elég álszent dolog lenne. Ahogy anyukám meséli, gyerekkoromban sokat olvastam, inkább elvonultam egy könyvvel...aztán nem...sokáig nem. És negyven éves korom előtt érett meg a dolog, hogy úgy igazán, nem csak hébe-hóba, könyvet fogjak a kezembe. Persze a sztorihoz hozzátartozik, hogy tizennyolc évvel ezelőtt hozzámentem egy emberhez, akinek ma már több ezer kötete van itthon, és paralel olvas 2-3 könyvet.
November 17-e közeledtével ihletet kaptam az írásra. Ez a nap a Koraszülöttek Világnapja. Sok, nagyon sok írást olvastam koramamiktól (értsd koraszülött babák anyukái). Mindegyik nagyon megható volt, a legtöbbet egyfajta panasz, segélykérés, vagy együttérzésre vágyás hatotta át.
Én most mégsem azt szeretném leírni, mennyire más, mennyivel nehezebb az élet egy koraszülöttel.
Az én írásomban ezt ne keressétek, legyen ez egyfajta vallomás, érzések, gondolatok megvallása, amelyek évek óta nyomasztanak …
,,Nem tudhatod,mi a rock'n'roll, míg nem éltél nehéz időket." - mi más is jutna eszébe az embernek, mikor egy anyaságról szóló könyvet olvas (és közben igyekszik kirekeszteni tudatából a háta mögött dőlő legotornyok robaját, illetve kiheverni a sokkot, hogy a nagyobbik gyereke épp lenyelte a fogtömését) .
Vannak időszakok mindannyiunk életében, amikor úgy érezzük, kevesek a szavak, vagy épp ellenkezőleg, túl sokat kellene kiejteni ahhoz, hogy leírja, felvázolja, megközelítse a valóságot!
