Adva van két nő, anyuka: Angelika és Vladka, akik bizony erős cukorfüggők (mea kulpa én is). De ők a beismerés után nem csupán vállat vontak(mint én), mondva, hogy ezzel nem lehet mit kezdeni, hanem lejöttek a cuccról (ahogy néhány hete Boros Anna egyik írása is ezzel a kijelentéssel kezdődött).

Rögtön az elején le is szögezném, hogy szeretem a görög embereket és úgy általában anyatigrisként kelek a védelmükre, ha valaki szidni kezdi őket.

Két fajta reakciót szoktam megfigyelni az emberektől: vagy szép emlékekkel felvértezve, rajongással gondolnak vissza a görögországi nyaralásukra és vendéglátóikra, vagy ítélkezően, nem ismerve őket annyit vágnak csak rá, hogy  „a görög az bizony lusta népség!“. Ez utóbbi vélemény esetében az ok  a nem ismerés. Itt élve közelebbről is lehetőségem nyílt megismerni a görögöket, életfelfogásukat, gondolkodásmódjukat és azt kell mondjam, hogy tetszik.

Két tizenéves leányzónak készültek ezek a ládikák, egy kikötés volt csupán, ne legyen túl „csajos”. Így a rózsaszínes varázslatosságok eleve kiestek, viszont adott volt két csodás erezetű, masszív fa doboz, amivel könnyű volt dolgozni.

 Azt mondják, hogy ha valamit először csinálsz annak élménye meghatarozó lesz a jövőre nézve. Kiderül szeretni fogod-e, vagy sem. (Hát az utazással kapcsolatban be kell ismernem, hogy nem emlékszem az első utamra, ami valószinűleg a kórházból hazafele volt. Bár ezután sem emlékszem rengeteg utazásra.)