Néhány nappal ezelőtt   a szokásos gyors Facebook átlapozás  során figyeltem fel egy nem mindennapi könyvajánlóra.  Antal Ági írt néhány szerény sort saját,  most megjelent könyve kapcsán. Szeretettel, Ági című könyvét másnap reggel be is szereztem a Családi Könyvklubban és a munkahelyi ebédszünetem alatt már olvasni is kezdtem. Nem kellett több néhány sornál hogy érezzem, nekem szól. Rólam is szól. Ez az érzés még inkább fokozódott, ahogy Ági családi történeteivel végigvezetett élete néhány meghatározó pillanatán.

Bevallom őszintén és ezt akkor neki is megírtam, jó néhányszor megbőgetett. Rengeteg volt a hasonlóság  kettőnk életében és  bennem sorra törtek fel elfeledett, vagy eltemetett érzések, emlékek. Ezek egy része kellemes volt, míg egy másik a rég begyógyultnak hitt sebeimet is felszaggató.  Fájdalmas, húsba tépő. Az ilyentől sem szabad félni.  Dolgozni kell vele, felszínre hozni, gyógyítani, megnyugtatni.  Az elföldelés nem jó stratégia, ha továbblépni, fejlődni szeretnénk.

Azt hiszem, hogy a kenyérsütéses történetét olvasva  kezdtem el újra megnyugodni.  Igen, a kenyérsütés az egyik legősibb terápia, ezt magam is így gondolom néhány éve már s lám, most is nyugtatólag hatott rám. Képzeletben akkor én is kaptam egy szeletet abból a kenyérből, amelybe szeretetet, törődést és otthonízt  is süt.  Bárkinek, mindenkinek.

Jönnek az ünnepek. Ha nem tudnánk, majd a környezetünk rásegít, hogy ünnepi hangulatba kerüljünk. Októbertől minden nagyobb bevásárlóközpont karácsonyi díszben pompázik, halkan,  vagy teljes erőből, de már szól a 'Last Christmas”, meg a „Jingle bells”,  jönnek a karácsonyi kedvezmények. Mire az ünnepekhez érünk, már ki is merítettük a hangulatát. Na de mi történik olyan helyen, ahol a karácsony nem ünnep?

Az egyik leginspirálóbb minimalista  blogján olvastam ezt a találó címet, miszerint mindenkiből mást hoz ki ez a modern  „izmus”, az egyszerűség keresése. Egyszer kell csak rendet rakni az életben, KonMari japán otthonszervési tanácsadó szerint. Nemcsak rendet kapunk vissza. Az életet magát.

Ülök a teraszon és bámulom az üres digitális oldalon villogó kurzort. Gondolkodom, hogyan is összegezzem ezt a sok cikázó gondolatot a fejemben. Olyan sok mindent érzek, boldogságot, hálát és ugyanakkor szomorú is vagyok...

Eltelt egy újabb nyár, egy újabb szezon. Ha azt vesszük, igazából több ez, mint nyár, hiszen az otthoni „klasszikus“ júniustól augusztusig tartó nyárra én azért eléggé ráhúztam az idén is. Már majdnem 5 hónapja itt vagyok, de még mindig összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy most már tényleg mindjárt haza kell mennem. Persze várom már azt is, hogy lássam a szeretteimet, de a gondolat, hogy el kell hagynom ezt a helyet, riaszt.