Van egy történetem.
Úgy történt a dolog, hogy pár éve Új-Zélandon nyaraltam, s beleszerettem ebbe a varázslatos helybe. Harmincadik születésnapom előtt szereztem egy 1 éves munka vízumot es elköltöztem a világ másik felébe, annak is a legdélebbi csücskébe. Oda, ahol az ajtókat nem zárják és mindenki ismeri egymást a faluban, de a legfontosabb, hogy segíti is egymást. Egy évből kettő lett és álmom is valóra vált: a hegyekben éltem. Minden reggel munkába menet, mikor kiléptem az ajtómon, teleszívtam a tüdőmet friss hegyi levegővel, megcsodáltam a tájat és ezt mondtam: "Itt ez a sok turista. Nekik egy-két óra az életükből, amit ezen a csodálatos helyen tölthetnek. De szerencsés vagyok, hogy én itt élhetek!"
Volt egy húsz éves autóm (senki nem nézte kinek milyen kocsija van, sok gazdag ember is lepukkant kocsival járt), 5 perc sétára laktam a munkahelyemtől, (s a hegyektől), a főnökék- egy hippi házaspár - szereztek nekem lakást télre és amiben tudtak támogattak, csupán megbecsülésből. S így volt ez minden egyes alkalmazottjukkal, aki nekik dolgozott. A szabadnapjaimban a legjobb barátnőmmel körbeutaztuk az országot, az autó hátuljában volt egy matracom, azon aludtunk parkolókban. Láttam pingvint a város küzepén sétálgatni, fókát, delfint és albatroszt. Túráztam a semmi közepén, senkivel nem találkoztam napokig.
Sokat figyeltem az embereket. Hogy élnek, hogy gondolkoznak. Az új zélandi vendégszeretet világhírű, az emberek rendkívül kedvesek, sok tanulnivalónk van tőlük türelemben, stresszmentességben és egymás szeretetében. Viszont nagyon kevés igazi új zélandi barátom lett, akikkel komolyabb dolgokról is el tudtam volna beszélgetni. Hiányoztak az őszinte, mély beszélgetések az életemből. Valahogy több hangsúly került a külső dolgokra, míg engem ekkor a belső dolgok kezdtek érdekelni. Mivel úgy éreztem, hogy akkor erre van szükségem, rengeteg időt töltöttem magamban. Túráztam, jógáztam, meditáltam. Megtanultam irányítani a gondolataimat, s végül le is tudtam csendesíteni őket. Rájöttem, hogy nem a külvilággal van baj, hanem azzal, ami belül van. A dolgokat belül kell rendbe rakni. S ha az ember elindul egy bizonyos belső úton, akkor kiszabadul abból a börtönből, amit mások realitásnak hívnak. S hogy mindenért, amit teszünk felelősséget kell vállalnunk, nem másokat hibáztatnunk. Lassan lassan újraépítettem magamat egy jobb, igazabb énemet, aki bízik magában, az emberek jóságában és az egymás iránti szeretetben. Ekkorra megtanultam, hgy az emberek mindenhol ugyanolyanok, csak esetleg a körülmények mások, más a történelmük. Alapjában viszont mindenki ugyanazokat az érzéseket éli meg az élete során: szeret, fél, haragszik, örül...
