Nézem a nagyfiam arcát. Három éves múlt. Nem is annyira nagy, nekem mégis most tűnik fel a legjobban, hogy mennyire eltelt az idő. Pár héttel ezelőtt megszületett a kicsi húga és én ekkor tudatosítottam, hogy a kicsi fiam már nem kicsi. Ötször nagyobb fej, ötször nagyobb fülek, száj, szemek. Hosszú, nagyon hosszú lábak, kezek. Nevetek rajta, néha viccelődöm vele, poliphoz hasonlítom izgő-mozgó végtagjait. Ő pedig nevet. Gyermeki kacagással, teli szájjal, tiszta szívvel, csillogó szemekkel. Irigylem. Csak csodálom és irigylem. Irigylem ezt a gyermeki tisztaságot, amit benne látok s bár megmaradhatna örökre. Megvédeném a nagy világtól, ám tudom egyszer elmúlik ez a csillogó tekintet. Amikor majd jön az első igazi csalódás az élettől, amikor az élet pofon üti, amikor igazságtalanság éri… És én nem fogok tudni mit tenni! Nem tudom mindig megvédeni. Tudom. Talán nem is kell. Arra próbálom felkészíteni majd, hogy megoldja a nehéz helyzeteket. Erős személyiséget, kitartást, kemény vállakat akarok neki faragni, hogy elbírja az élet nagy terheit.

Azok, akik  követnek az Instagramon, már láthatták a múlt hét folyamán, hogy ajánlottam egy újabb mesekönyvet. Ez pedig nem más, mint a Varázspálca szakszerviz.

A sorozat egy másik részét , a Szuperhős szakszervizt néhány hónapja egy az egészségéért küzdő kisbarátunknak küldtük el és hiszem, hogy segítheti őt a hosszadalmas gyógyulásában és a betegsége megértésében.

A Varázspálca szakszerizt azonban azzal a céllal szereztem be, hogy a segítségével  a saját gyerekeim lelkét, na meg néha a sajátomat is helyre tudjam rakni egy –egy nehezebb helyzet, vita, konfliktus után.

Merthogy ezek minden családban ott vannak és az egyre erősebben ébredező kis személyiségekből a lehető legváratlanabb helyzetekben robbannak ki. Ezekben a pillanatokban a gyerek sem érti igazán, miért reagált úgy, ahogy, a szülőt bántja, dühíti a helyzet, a hangnem és a legritkább esetben nyúl ilyenkor ahhoz a megoldáshoz, hogy a gyereknek a saját érzelmeit és reakcióit  magyarázza el.

Három napja eltemettük a kutyánkat, Sisit. Két hónapra kaptuk őt a sorstól. A férjem mérges volt rám, amiért  idehoztam a két gyerekkel együtt egy halálra ítélt, beteg kutyát és most itt van, sír mindenki, mert meghalt. Én mégsem bántam meg. Álltam a sírja felett, könnyes szemmel egy szál rózsát raktam a kis testére és a szeretet volt az egyetlen dolog, amit érezni tudtam. Semmi más.

Sis egy pici, spicckeverék volt, rókakutyának hívta mindenki, mert úgy nézett ki, mint egy kis vörös róka. A nyár elején az öcsém találta az út szélén fekve  sérülten. A kutyus leesett a két hátsó lábáról, húzta azokat, a gázolásos baleset következtében kiugrott a gerince. Amikor először megláttam a gyerekekkel, tudtam, hogy haza fogom hozni átmeneti otthonából. Tudtam, hogy nehéz lesz, mert vizelet és széklettartási gondjai vannak, vékony, retteg még a hirtelen mozdulattól is, de abban a pillanatban, hogy belenéztem a szemébe, ezek már nem számítottak, hittem abban, hogy gondoskodással és sok szeretettel szinte minden gyógyítható.

Néhány hete van ugye egy rókakutyánk és amióta ez a kiskutyus beköltözött hozzánk, Noémi imád mindent, ami a rókákkal kapcsolatos.

Pontosan ezért  bátran választottam Farkas Róbert Első könyvem az univerzumról című könyvét, amelyben rókapapa a csillagok születéséről mesél a kisrókának.  A könyvben olvashatunk a naprendszerről, a csillagokról, de még az atomokról is.

És itt felmerül a kérdés, mennyire kell ezekről egy hat éves gyerekkel beszélgetni?  Miért ne kellene, lehetne? Egy gyerek számára bármi lehet érdekes, ha azt a megfelelő formában mutatjuk be neki. Így volt ez nálunk is. Maga a könyv, a szép illusztrációk mellett pár soros magyarázatokat adott, melyekre aztán én építettem tovább a saját tudományos "meséimet".

Az olvasottak azóta tovább élnek. Noémi lerajzolta a naprendszert és pici legók segítségével szemléltettük, hogyan is épülhet fel egy atom. Az olvasás, szemléltetés fázisába a 11 éves is bekapcsolódott és ő is tovább bővítette a történetet a kicsi számára.

Rókapapa meséje életre kelt. Noémi a bolygók neveit tanulja, kérdezi, hogy világíthat a Hold, ha nincs saját fénye. Úgy sikerült behoznunk egy kis tudományt az életébe, hogy az cseppet sem tűnt tanulásnak, feladatnak, csupán egy mese volt, amelyről még sokáig lehet beszélgetni.