Sírj csak Noncsi!
Szerdára szabit vettem ki. Húzós hónapok vannak mögöttem, de az előttem álló időszakra tekintve legalább ennyire feszes lesz a tempó. Kell a leállás, kell egy kis törés a feladatokkal teli napok közt, kell két mély lélegzet, egy kicsi a másból.
Én a szabiban a szabadnap előtti koraestét szeretem a legjobban. Ma is volt rohanás, úton voltam kora reggeltől, vártam a lelassulást, a játékot az udvaron a kéthónapos labradorral és a gyerekkel. A nagy kézilabdaedzésen van, lesz egy kis idő csak úgy lenni.
Volt. Konkrétan a felsőm cseréjéig jutottam, amikor éktelen ordítást hallottam az udvarról. A kisebbik volt az. A hangjából ítélve rögtön tudtam, nagy a baj. Nem egy sírós gyerek. Eszeveszetten futottam ki a házból, cipő nélkül, át az udvaron, amikor is megláttam a teljesen véres arcú, fájdalmasan nyerítő gyereket. A két tenyerébe folyt a vére. Folyt. A perc töredéke, amikor nyerítenél, de nem lehet, elfutnál, de nem szabad, eltakarnád a szemed, pedig oda kell nézned... borzasztó. Jelen lenni, az erősen vérző sebeket egy ezredmásodpercnyi idő alatt felmérni. Egy a szeme felett, mély, sebészet, egy az orrán, detto. Összeszorítja a szemét. Rettegve de határozottan szétnyitni azt, hogy a szemgolyója egyben van-e. Egyben volt.
Majd gyors vértörlés, egy perc alatt visszavedlés utcai viseletbe, átgondolni, mik a következő lépések és hajtani a készültségre. Nagylány edzésére befutni, tájékoztatni, mi történt, a mamáékhoz menjen, ha végez. Edzőnek szólni. Vissza a kocsiba, telefonálni mamáéknak, hogy miért megy oda a nagyobbik, mi történt a kicsivel. Közben pedig ott lenni, szorítani a kezért, hagyni, hogy sírjon, ha fáj, de mindezt úgy, hogy ne pánikoljon. Megerősítve abban, hogy normális, ha ez most iszonyatosan ijesztő, elmagyarázni, hogy a sok vér honnét jött és mi a következő lépés. Aztán az út közbeni feszkó. A gyerek sír, vígasztalom, de nem mondom, hogy ne sírjon. A férjem odaszól neki, ne sírj, nincs semmi baj.
Én mindig ebben hittem. Magam is mindig ezt mondtam. Minden rendben. Akkor a rossz is gyorsabban elmúlik, nincs félelem, nincs akkora fájdalom, a lelket kell elsőként áthangolni egy ilyen helyzetben. De Noncsira ez a stratégia veszélyes.
Noncsi egy nyílt érzelmű gyerek, ami a jó dolgokat illeti. Ő az a gyerek, aki mindenért hálát mond és mindent megköszön. Naponta százszor kimondja, szeretlek. De a másik oldalon ő az, aki minden rosszat magába fojt. Eltemeti, nem engedi ki. Mint örökbefogadott gyereknek, megvannak a maga traumái. Vannak, amelyekről néha beszél is. De ez a kis emberke valahol a semmi kezdetén, amikor még senkihez sem tartozott és várta a sorsát, várt egy családot, kialakította magában azt a stratégiát, hogy a rosszat nem mutatjuk ki. Ha bántanak,ha fáj, ha rossz, bent marad. Egyszer azt mondta nekem, ha rossz dolog történik azt mondja magában, nem szabad sírni Noncsi. Engem sokkolt ez a mondat egy hat éves gyerek szájából. Sok mindent megmagyarázott, voltak nehéz helyzetei közösségben, voltak ki nem mondott és elhallgatott traumái, komoly gondok is, de ezek akkor felszínre kerültek, lavinaként szakadva ránk, hiszen ő addig minden negatív történést elfojtott, betakart. Volt helyettük a felszínen mosoly és néha (gyakran) csintalanság, mert terelte a figyelmet a rosszról. Amikor egy éve felszakadt belőle a sok elfojtott fájdalom, babakori emlékek, félelmek, azt gondoltam, én nem fogom túlélni ezt a terhet. De ugye ez is része a pakknak, elhagyott, a lelkük mélyén sérült, összezavart gyerekek érkeznek hozzánk örökbefogadó szülőkhöz. Ki beszél erről? Senki. Pedig ez is része az egésznek. Az egyik legfontosabb, mindent megalapozó.
Anno bennem tudatosult, hogy Noémit a negatív érzelmek vonalán is meg kell nyitni. Azóta rengeteget változott, talán le is nyugodott attól, hogy megerősítettük benne, a félelem, a fájdalom is érzelmek és hozzánk tartoznak. Sokat dolgozunk ezen, iszonyat sokat! Ezért van az, hogy bár az én életfilozófiám a MINDEN RENDBEN VAN, nála hozzá kell tenni, hogy viszont MOST NORMÁLIS, HOGY FÁJ, HOGY ROSSZ, HOGY SÍRSZ EMIATT. Sírhatsz. Szabad.
És sírt. Hagytam, símogattam, mellette voltam. A készültségre egy szavam nem lehet. Egyetlen gyerekként azonnal előrevették, vizsgálat, röntgen, a szétnyílt szemöldöki és orrsebeket összehúzták, ha ez a jó kifejezés erre, az ott dolgozók türelmesek, kedvesek voltak vele, a váróban sorakozók is mind vígasztalták. Amint megnyugodott, élvezte is a figyelmet. Noncsi újra aktív volt, szerette volna látni a röntgenfelvételt is és újra visszakaptuk azt a cserfes, nyitott, kedves gyereket, aki ő valójában.
A sebek beforrnak. Ez a trauma elmúlik, mert nem fojtottuk el. Bennem egy kis késéssel, - most sem alszom miatta, figyeltem, nincsenek-e utólag agyrázkódásra utaló jelek. Minden rendben van.
Hálás vagyok, amiért nem történt nagyobb baj, hiszen centiken múlt a szeme, ahogy elesett, tudva, hol történt ez. De leginkább azért, hogy az én nehéz pakkal érkezett kicsi lányom terhe egy kicsivel könnyebb lett most. Mert megtanult sírni. Nálatok természetes, nálunk, egy traumatizált gyerek esetében nagy mérföldkő, s most én sírok örömömben, mert egy kicsit gyógyult az a pici, sértett lélek, akit én a világon mindenkinél jobban szeretek.
Gyakran megijeszt a felismerés, hogy mekkora, ráadásul kétszeres feladatot kaptam a sorstól, s van, hogy nem érzem magam elég erősnek hozzá. Pedig az vagyok. És ezt tudták odafenn is, amikor egy ilyen nehéz, de mellette gyönyörű utat szabtak meg nekem.
