Az év utolsó, apró ajándéka, hogy a mérleg bedöglött. Akárhányszor ráállok, azt írja ki: LOW. Ettől feljogosítva érzem magam, hogy újabb három csokis minyont tömjek magamba. A mikró is bemondta az unalmast. Igazi kis évvégi tűzijátékot rendez a belsejében, ha bekapcsolom - aztán gyorsan, riadtan ki. Popcorn nem lesz már az idén.
Retróra hangoljuk magunkat, cseh tévécsatornákat kapcsolgatunk, bájecsnyí Kájo énekel két pacalkonzerv-reklám között. (Recept a nosztalgia teljessé tételéhez: végy olyan vacak, porlós szendvicskenyeret , kend meg mustáros margarinnal, megy rá egy szelet sonkásszalámi, főttojás, savanyúubi-szelet, reszeltsajt és egy csöpp pirosarany. Miután a tetején a cucc kissé megszikkadt és felpöndörödött, alul viszont a kenyér cseppet átázott, mindennek kissé bele kell ragadnia a vékony papírszalvétába, úgy az igazi.) Kissé aggódva ellenőrzöm a Macskát, tele az éter figyelmeztetésekkel a pánikban világgá szaladó házikedvencek miatt. Nos, épp csak a füle botját mozdítja egy-egy nagyobb durranásra, falusi kandúr-idegrendszere van. Azért biztos, ami biztos, éjjelre bezárom a garázsba, hiába méltatlankodik.
Szeretem a karácsonyt, várom. Mostanában úgy érzem, nem mindig sikerül felemelkednem hozzá. Annyira nagyszerű, ragyogó, az evilágin túlmutató. A gyerekeknek még megy, átélik a csodát, nyitva van előttük az az ajtó, amit nekem úgy kell felfeszítenem. Karácsonykor minden díszlet svájci, minden szereplő nagypolgár, minden zene, zaj halk és finom. A szilveszterrel kapcsolatban az embernek semmilyen elvárása nincs - ettől olyan emberi, hogy kicsit snassz. Ez az Otthon, Kinyúlt Gatyában Tévézve Eltöltendő Nap. Mert mit is ünneplünk? Hogy a földgolyó megint megkerülte a Napot, vagyis 365 napja pont ebben a helyzetben volt hozzá képest? Ez olyan abszurd. Vicces. Fel is kell lőni mindenféle fényes, robbanó izét két blokkház közé az égre, hogy emlékeztessen : végtelen, töksötét háttér előtt feltűnő-ellobbanó örömteli villanások, ezek vagyunk mi, barátaim. Béna kis videók villódznak a messenger-ablakban: BUÉK!