Levél Anyuhoz a kórházba!

Szia Anyu,

vagy még valahol, ott bent, abban a szomorú szempárban? Létezik még az anyukám temperamentumán kívül más, Benned? Gondolsz még arra, hogy milyen nehéz volt az anyánknak lenni és vajon eszedbe jut, hogy nekünk, milyen sokszor volt keserves a gyerekeidként felnőni? Tán még felkavarodik néhány foszlány a szépből, az egyszerű örömeinkből, a second hand boltok felfedezéseiből, az unokák édességraktárainak feltöltéséből, a sikerekből és a közös bukásainkból is. Még tudtad néhány hónapja, hogy a kedvenc győri üzlet évekkel ezelőtt bezárt, eltűnt a semmibe, pedig ott, micsoda kincsekre leltünk. Emlegettük. Anyu, mi most is nagyon szeretünk, leginkább az emlékedet, de a mostani elveszettségedben is meglátjuk a sebezhetőt, és próbáljuk tisztelni, elfogadni a korlátaid. Nem emlékeztem erre a fotóra, most olyan szépnek látlak rajta, májusban készült, négy éve, már tudtuk gyógyíthatatlan beteg vagy, épp a Dunánál voltunk.

Papától azt kérdezted, amikor egy hét után meglátogathatott a kórházban, jól vannak-e a gyerekek. Szóval még ott vagyunk Benned, az anyaságod tudatát nem vette el a Hungtington. Papa azt válaszolta, jól vagyunk. De hazudott! Négy éve vagy súlyos beteg, négy éve érkezett meg a genetika eredménye, a ritka betegség híre, a gyógyíthatatlan, évtizedeket ígérő szenvedés visszaigazolása. Mi, akik legközelebb vagyunk, nem tudunk csak úgy jól lenni, nem tudjuk az életet úgy megtapasztalni, ahogy ebben a korszakunkban kellene, mert folyamatos a nyomás, bennünk, sosem tudjuk épp miért csörög a telefon. Ez is egy áldozatunk, a sok mellett, persze, Te megérdemled, hogy vigyázzunk Rád, de vajon elég jól csináljuk?! Minek az árán? Kisgyermekes családanyák vagyunk, vagy épp pályakezdő felnőtt, annyi a kihívás, akkora a nyomás az életünkben. 

Anyu, elfáradt a lelkem, nem tudom mibe kapaszkodjak, ha Rád gondolok.

Máshogy törtünk össze akkor, a betegség hírére, mint most. Abban még volt néhány jó év reménye. Mára ez veszett el.

Május első vasárnapja van. Anyák napja kapcsán az örökséged jut az eszembe, mennyi minden szívódott fel a normáidból, az értékeidből, a tevékeny életedből, bennem és bennünk ezek tudattalanul élnek tovább. Viszem tovább azt az örökséged is, hogy május elsejére összehívjam a bodaki bódénál a családot, hogy együtt legyünk, ahogy Ti, azokban az években, amikor még nem ért el hozzátok sem az igazi felnőttség. Amikor még nagypapa is eljött, saját kocsival, Klári nénivel, amikor még csak nekünk, a nővéremmel volt gyermekünk, mindenki más épp akkor taposta a kamaszkor végét. Ott volt Zoli bácsi is még, a hangja most is ott maradt az ártéri erdőkben, olyan határozott volt. Tele volt az asztal pakolva finomságokkal, Ti pedig főztetek. Abban a korszakban ott, együtt lenni más volt, a hiány nélküli évek voltak.Elképzelhetetlen volt, hogy eltűntök, lassacskán.

Nem volt tökéletes akkor sem minden: a valódi közelség hiányzott a kapcsolatunkból. Az őszinte, nagy kitárulkozásokra sosem volt valódi lehetőség. Ez belőled nem jött. Egy mondatba kellett zárni ami fáj, még felnőttként is. Emlékszem, amikor apu meghalt, de Te már beteg voltál és még vártuk az eredményt, egy alkalommal elmentünk sétálni a kanálispartra. Soha előtte és utána nem éreztem, hogy jelen vagy igazán, de ott, néhány percre mégis! Amikor a gyásztól összetörten néhány érzésemet át tudtam úgy adni, megértettél, csendben lépkedtél és nem mondtál semmit, de bizonyosan éreztem, jelen vagy a fájdalmamban, érted mit gyászolok apámban, kit kell elengednem.

Köztünk az ölelések, a puszik, az érintések sosem építettek hidat, de valahogy mégis tudtam, tudtuk, mi vagyunk az életed középpontja. A magad módján találtál utat, akár azzal, hogy kifizetted kereső nő létünkre a használt ruhákat, amelyeket választottunk, mert Neked ez volt a szeretet: adni.

Anyu, ott vagy? Vagy már csak Ildikó vagy, pani Molnárová, három krémes és a gyümölcslé, a tizenkét szál cigi?

Anyu vagy, a megtörhetetlen, aki életében sosem merte igazán megmutatni milyen fájdalmasan magányos, vagy a pelenkát elutasító, akaratos tudat az egyensúlyát veszítő testben?

Szeretnélek elengedni, nyugodt szívvel aludni, akkor is, ha a neuropszichiátrián fekszel, idegen ágyban, idegenek közt, akik annyit sem értenek belőled, mint mi. Úgy szeretnék a hajnali ébredésben magamhoz térni, hogy nem látom az apró lépéseket és a fura fintorokat az arcodon, amelyeket ez a betegség rakott Rád.

Szükségem lenne arra, hogy visszagyere egy percre, tisztán, racionálisan megbeszélhessem Veled, rábólintanál-e a következő lépésre, hogy most, amikor egyikünk sem bírja tovább, kifejtsd, mit szeretnél, hogy is rendelkezzek, mert én vagyok a gyámod, végső soron nekem kell aláírnom a kérvényeket. Neked kellett volna erről dönteni, nem nekünk. Ott hibáztam, amikor ezt nem beszéltem meg Veled, amikor egyszer a temetésről beszéltünk. Akkor végeztem el a gyászfeldolgozó képzést, és arról meséltem Neked, milyen fontos lenne mindenkinek, hogy erről rendelkezzen, vagy beszéljen valakivel. Mert az itt maradók kétségek közt vergődnek, hogy is akarta az elhunyt. Akkor megkérdeztem Te mit szeretnél: a szülőfaludban, mindegy milyen sírban... Elmondtam én is Neked, ha előbb kerül rám a sor, nekem mi jelentene sokat. Azt hiszem, ezt Te már nem tudod teljesíteni.

A legidősebb lányod, a nővérem soványra fogyott, a férjed életkedve, tettvágya elfogyott, az egyetlen fiad abban is kételkedik, hogy mikor legközelebb hazajön, felismered-e, a legkisebb lányod már attól sír, hogy meglát, és én, én naponta sírok a mosógép fölött, szóval kellene valahogy magunkon segítenem, mert ez a betegség, a Te állapotod mindannyiunkat megcibál, és négy év alatt elfogytunk benne.  Elfogadod-e, megbocsátod -e nekünk valaha, hogy otthonba teszünk?

Jó lenne, ha úgy tudnád ezt átgondolni, mint az a nő, aki községi hivatalban a könyvelést vezetette, aki négy gyereket nevelt fel, aki a pozsonyi piacra, ha a második férje épp dolgozott, tizenéves gyerekkel is elkészítette előző nap az árut, felkelt hajnalban és elment kofáskodni, aki elvált a bántalmazó férjétől, habár nem tudta mit kezd majd a három gyerekkel. Azon nőként kellene átgondolnod, milyen áron tarthatunk otthon, ahogy átgondoltad a negyedik gyermek érkezését, mert a nevelőapámnak még nem volt sajátja, és Te rá is gondoltál, neki is meg szeretted volna adni a gyermekáldás örömét.

Fontos lenne, ha most újra itt lennél Anyu, nem akarok a Te anyukád is lenni, az enyémeké sem vagyok túl jó, azt sem tudom elég jól csinálni, abban is annyi a kétely és a félelem, de mondd, hogy lehetnék a hatvanhárom éves anyámnal jó?

Annyit segítene most, ha négy éve nem ez a diagnózis igazolódott volna vissza, csak valami műthető, kezelhető betegségé. Ha ma, együtt elmennénk egy ebédre, mi öten, Andris is haza látogatna Pestről, elvinnénk egy szép helyre, fák alá és megnevettetnénk. Együtt cigiznél a legnagyobbal, mesélnénk milyen nehéz a kamaszainkkal és Te hümmögve helyeselnél, de végül mindig azzal fejeznéd be, hogy jó élet ez úgy, ahogy van...

Lehetne még anyák napjánk, gyomorideg nélkül.

Még el merem képzelni. Még látlak, egyre homályosabban, de feldereng a fájdalmaimon túl az anyám, aki voltál.

Már ezt az írást sem tudnád értelmezni. Túl hosszú, túl sok benne a kétség, a fájdalom.

Talán, ha visszük a bonbont és a cigit, ma a kórházba, látogatáskor majd a füledbe súgom, jól vagyunk és anyák napját Veled akarjuk tölteni, bárhogy is vagy, bármilyen nehéz is levegőt venni, mert szorul a mellkasunk.

Hátha ez még jelenteni fog valami...

Hátha igaz az, hogy valahol, ott mélyen, ez a vállalt sorsfeladatod, örökös.